A 3 és 6 év közötti kisgyerekek a legfogékonyabbak arra, hogy meséljenek nekünk méhen belüli élményeikről. Miután több anyukát is meghallgattam, akinek magától kezdte el a gyereke felidézni ezeket az emlékeket, kíváncsiságból én is megkérdeztem kisfiunkat, hogy mire emlékszik. Eleinte egy nagy katyvasz volt az egész mondanivalója, épp mikor mit akartunk tőle hallani, az jött. Aztán észrevettem rajta, hogy őt is elkezdi érdekelni a téma és a fürdőkádban ülve erősen gondolkodóba esett, végül kinyögte: „Inkább nem volt jó.” Ekkor kétségbeesve kérdeztem meg tőle, hogy mégis miért nem, mire egyértelmű választ adott és nem firtatta tovább a dolgot: „Mert nem tudtam pisilni.”
Óvodások elbeszélései
Jeane Rhodes pszichoterapeuta 1990-ben 29 kisgyereket kérdezett meg és elképesztő válaszokat kapott. Az ő tanulmánya az egyik első, úgynevezett anekdotikus bizonyíték arra, hogy a jelenség létezik: semmi kísérleti- és kontrollcsoport, semmi szakmódszertan, egyszerűen csak mint odafigyelő, érzékeny felnőtt leült egy-egy óvodással és megkérdezte tőle, hogy hol volt, mielőtt megszületett, mit csinált ott, hogy érezte magát, hogyan jött ki onnan, mi volt az első dolog, amit látott, kik voltak ott, mi történt, mit érzett. A gyerekek nagy részének természetesen addigra elmondták már a szülei, hogy hogyan születnek a kisbabák, és "te is anya hasában voltál" stb., de a tanulmányt készítő Rhodes hamar felfedezte, hogy a gyerekek rengeteg olyasmit is mondanak, amit egész biztosan nem hallhattak a szüleiktől. Elképesztő élmény az orvosi tényekről mit sem tudó négyévesek megfogalmazásait olvasni a méhen belüli környezetről ("úszkáltam", "meleg volt", "olyan hangok voltak, mint amit a halak adnak ki, glukk, glukk"), születésről, császármetszésről ("kinyomtak engem a bácsik", "fájtam”, „kicsit sírtam, de nevettem is", "úgy jöttem ki, hogy volt ott egy lyuk”, „hosszú volt és sötét, de fény is volt"). A beszélgetések alatt sok gyerek magzati pózba zsugorodott a széken vagy a szőnyegen, felhúzták a térdüket, beszéd közben vagy helyett gyakran mutogattak, az egyik kisfiú a két keze közé szorította a fejét, miközben bólintott, hogy igen, "nehéz" volt kijönni onnan. A gyerekek egy része néhány kitérő válasz után témát váltott, Rhodes ilyenkor születési traumát feltételezett a háttérben, de persze a hipotéziséhez akkor még semmilyen adat nem állt a rendelkezésére megerősítésül vagy cáfolatul.
Az eddigi legfurcsább élmény egy hároméves kisfiú elbeszélése, akit a szülei kérdeztek meg és mesélték tovább a történetet. A gyerek más egyebek mellett elmondta, hogy odabent vízben úszott, egy kötelet rángatott és volt bent még valami kerek, aminek nem volt szeme, szája, orra vagy füle. Aztán "leeresztették a vizet" (burokrepesztéssel indították meg a szülést), majd a doktor bácsi erősen belenyomott valamit az anyukája hasába, amin egy lyuk lett, "és én kinéztem az ablakon" (császármetszéssel jött végül a világra és valóban kifelé nézett).
Elképzelhető, hogy ez minden gyerekben ott van, csak sosem jutott még eszünkbe, hogy rákérdezzünk? Ha van kedved, teszteld le te is!
Persze ha épp van egy 3-6 éves kor közötti kisgyermeked, akivel szívesen megbeszélnéd, hogy mire emlékszik. Mindenképpen figyelj oda néhány fontos módszertani részletre. Teremtsd meg a beszélgetés biztonságos kereteit: az egyik legjobb verzió egy átlagosnak mondható nap végén fürdetés közben felvetni a témát.
Nyitásként kérdezz a kicsitől valami olyasmit, mint pl. "hol voltál, mielőtt megszülettél?" Külön fejezetet megérne, hogy a gyerekek egy része erre azt válaszolja, hogy madár volt vagy repülőgép, "fent röpködtem a felhők közt". Van, aki azt mondja, hogy "benne voltam egy rózsaszín trikóban" (az anyukája egyik gyakran hordott pólója), illetve "egy gépben voltam, ami összerakott engem kisbabának". De persze lehet, hogy azonnal azt hallod majd, amit szeretnél, hogy "benne voltam a pocakodban". A gyerek válasza segít majd neked is eldönteni, hogy hogyan tovább.
Ha szükséges, akkor kérdezz még egyet-kettőt (Milyen volt ott? Mit csináltál? Mi volt még ott? stb.), de alapvetően hagyd, hogy felidézze, ami az eszébe jut és ő irányítsa a beszélgetést.
Ha később további kérdéseket akarsz feltenni, akkor mindig arról kérdezz rá újabb és újabb részletekre, amit a gyerek éppen elmondott, ne sugalmazz semmit és főleg ne próbálj erőltetni vagy "kitrükközni" válaszokat, sőt, állj le az egész témával, ha a kicsi nem vevő rá. (Rhodes interjúiban volt egy kisfiú, aki hirtelen nagyon elszomorodott. A kutató bocsánatot kért a gyerektől, amiért ezzel a kérdéssel elrontotta a kedvét, majd felajánlotta, hogy jóvátételül elmond neki egy mesét. A mese megnyugtatta a gyereket, Rhodes pedig ezután nem folytatta az interjút. Az anya később elmondta neki, hogy nehéz szülése volt - ez a gyerek teljesen nyilvánvalóan nem állt készen arra, hogy beszéljen a témáról.)
A gyerekek döntő többsége persze nagyon élvezi ezt a beszélgetést és később ők fogják a témát újra és újra szóba hozni, vagyis semmiképp ne erőltesd túl az első alkalmat, a következő hetekben, hónapokban rengeteg lehetőséged lesz még, hogy többet megtudj a gyereked élményeiről.
Kedves Édesanyák! Arra biztatlak benneteket, hogy ha eddig még nem tettétek meg, ki ne hagyjátok ezt az élményt. Lehet, hogy sok butaságnak tűnő történet jön majd elő, amin jókat nevettek együtt, de az is lehet, hogy egy nehéz szülés felidézésével olyan traumákat hoztok a felszínre és oldotok meg, amik miatt később akár szakember segítségét is be kellene vonni. Ne habozzatok megírni az élményeiteket! Kíváncsian várom, hogy a ti gyerkőcötök mire emlékszik erről az időszakról!
Olvasd el ezt a cikkünket is!
.jpg){kind=small}
