Kezd az agyamra menni ez a fene nagy megkülönböztetés, hogy ha egy vágáson keresztül látja meg a napvilágot a gyerekem, és nem a sötét alagútból bújik ki, akkor már nem nevezhető szülésnek maga a cselekmény.
Hát nem megszületik az a gyerek így is, úgy is?! Nem az a lényeg, hogy egészséges a baba is, meg anya is? Világra hoztuk! Megszületett!
De neeeem, az anyáknak itt is, mint mindenhol, versengeni kell és a császáros anya kb. menjen a fenébe, hogy neki milyen könnyű volt. Aha, persze.
- Szeretném tisztázni, hogy attól, hogy valakinél császármetszésre kerül a sor, attól még ugyanúgy vajúdhat. Én is ott fetrengtem közel 10 órát, mire eldőlt, hogy császár lesz, úgyhogy pontosan tudjuk, mivel jár ez. De ha valakinek programozott császára lesz, és egyáltalán nem vajúdik, akkor sem lesz kevesebb, mert az anyaság értéke nem a fájdalom és szenvedés függvénye, már bocsánat.
- Attól, hogy felvágnak minket, és nem élem át a gyerekkel a szülőcsatorna kínálta epizódokat, attól még igenis kötődni fog hozzám és én is hozzá. Nem azért szeretem, meg ő se engem, mert együtt küzdöttünk a kitolási szakaszban. Hozzátenném, hogy azért az sem piskóta, mikor azt a kurva nagy tűt belenyomják a gerincedbe, aztán deréktól lefele lebénulsz, és közben érzed, ahogyan cibálják a hasadon a bőrt és tudod, hogy most úgy nézel ki amúgy, mint a Nyolcadik utasban az áldozat, amikor kikelt a hasából a szörny.
- Nem egy leányálom az sem, amikor megy ki az érzéstelenítő belőled, a fejed majd’ szétszakad, és úgy érzed magad, mint akin átment a gyorsvonat, ahogy kezd visszatérni az élet a végtagjaidba. De a legdurvább, amikor érzed a vágás okozta fájdalmat. Egyre jobban és jobban, míg teljesen ki nem megy az érzéstelentő: Na, akkor már üvöltenél szó szerint a fájdalomtól. Sosem felejtem el, amikor besétált mellém két anyuka, akik természetes úton szültek, majd azon nyeherésztek, hogy milyen furcsa, hogy ennyi volt az egész, nem is volt akkora durranás, mint amire számítottak. Én úgy feküdtem ott mellettük, hogy szó szerint mozdulni sem mertem, mert abban a pillanatban olyan fájdalmat éreztem, amit azóta sem tudok máshoz hasonlítani. Egy köhögéstől is rettegtem, nem hogy attól, hogy felkeljek.
- De a császárosoknak bizony kötelező pár óra múlva a séta. Csak ezt éld túl! Amikor fel KELL kelned és el KELL indulnod, de amint függőleges helyzetbe kerülsz, fél liter tömény vér folyik ki a lábad között, végig a combodon, le a földre, rá a lábfejedre. A látványtól és a szagától is rosszul leszel, irdatlan szédülés jön rád, de te sétálj, mert sétálni KELL úgy, hogy ki sem tudsz egyenesedni!
- Ha ez még nem lenne elég, próbálj ilyen sebbel a hasadon ellátni egy újszülöttet. Próbáld szoptatni, próbálj úgy helyezkedni, hogy jó legyen mindkettőtöknek és próbálj aztán a kicsivel a kezedben ismét sétálni...
- ...és aztán otthon is lásd el egyedül a teendőket, friss, vágott sebbel: lehajolni, felállni, lépcsőzni, emelni, letenni, felrakni, leguggolni. Egy olyan sebbel a hasadon, ahol konkrétan felvágtak, mint egy darab húst.
- Nem könnyebb így szülni. Egyáltalán nem.
De mi, császáros anyukák akkor is büszkék vagyunk magunkra, mert ezt a fájdalmat senkinek nem kívánnánk. Büszkék vagyunk arra is, hogy utána sem siránkozunk, hanem tesszük a dolgunkat, összeszorított fogakkal, hősiesen.
És még két előnye is van a császárnak, amivel vigasztaljuk magunkat, amikor mások nekünk esnek, hogy mi nem is szültünk:
- Nálunk, altájon semmi nem változott, nem tágultunk ki, így cseppet sem befolyásolja a szexuális életünket.
- Ha a gyerek arról faggat majd, hogy hogyan született, elég csak megmutatni a vágás helyét: „Onnan bújtál ki.”
És mi erre a csíkra, amit életünk végéig viselünk, nagyon is büszkék vagyunk! ( A vele járó kötény-hasra persze ez már korántsem igaz. :) )
Írta: Leitner Olga
Kép: benjgibbs / Flickr
Olvass tovább a témáról!
.jpg){kind=small}
