Ártatlan halálraítéltek (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Országunkban mindez 43 200 alkalommal történt meg 2009-ben. De ennél is aggasztóbb az, hogy sok szülő bele sem gondol igazán az elítélt helyzetébe, sőt mi több, néhányan életet sem tulajdonítanak neki.

Pedig egy magzat nagyon is él. Napról napra gyarapodik, dobog a szíve és képes érzékelni a veszélyt is. 1984-ben Bernard Nathanson amerikai szülész–nőgyógyász professzor elkészítette a Néma sikoly című dokumentumfilmjét, amely többek között arra is rávilágít, hogy mennyire ragaszkodik ez az apró, fejlődésben lévő teremtmény az élethez. Viszont esélye sincs a védekezésre, teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.

S hogy ki dönt? Az anya. Az ő akarata szerint történik minden. S hogy ő miért akarja így? Általában a nem megfelelő anyagi körülménye, életkora vagy életvitele miatt. Jóllehet, hogy ezek az okok nagyon nyomósak, de az örökbeadásra miért nem gondol szinte senki? Csak mert problémás lenne a terhesség kilenc hónapja és az elválás? Bármilyen fájdalmasnak is tűnhet mindez, illő lenne minden anyának vállalni ezeket a nehézségeket. Mert igenis tartozik mindezzel a méhében cseperedő embriónak!

Igen, megvan rá az esély, hogy sosem láthatja majd az igazi szüleit vagy talán nevelőotthonban nő fel. S igen, fájni fog neki, ha megtudja, hogy lemondtak róla. De boldog lesz, mert él és van jövője. Talán ő lesz az a műsorvezető, aki nap mint nap a televízió képernyőjén látható majd, és elnyeri a nézők szimpátiáját. Vagy élsportoló válik belőle, akire az egész ország büszke lesz. S ha édesanyja nem is fogja tudni, hogy ő az, mindig hálás lesz azért az égnek, hogy életet adott neki. Ahogy az  örökbefogadó is az örökbeadónak, hogy felnevelhette helyette.

(Szeretném leszögezni, hogy írásommal nem ítélkezni kívánok bárki fölött, csupán megvédeni azokat, akik még nem tudják magukat…)