WOLE ÉS LEÓ

Az egészről a tévé tehet, meg Ica néni. Mialatt ugyanis – teregetés álcája alatt – épp egy csodálatos, vadállatokról szóló természetfilmet bámulok kedvenc csatornámon, az Animals Planet-en, ikreimnek hirtelen eszébe jut, hogy két nap múlva állatkertbe mennek az óvodával. Másnap Ica néni, az óvónő megkér, hogy segítsek elvinni a gyerekeket, aminek felettébb megörülök.

Két napig készülünk, mesélünk, állatkerteset játsszunk, el addig, amíg Remi fiam ágynak nem esik bronchitisszel és magas lázzal. Állatkertnek lőttek, Femi nélkülünk megy, mi meg otthon Remivel versenyt sóvárgunk a zsiráf és egyéb tünemények után. Azért a rákészülés és a helyett-játszás haszna mégiscsak megvan: péntekre már Wole is fújja, hogy ojotlááááááánt akar nézni az állatkertben! Egyébként is imádja az állatokat, különösen a nagy, dühödt és veszélyesnek látszó kutyák keltik fel érdeklődő szimpátiáját.

                 Úgy látszik azonban, az állatok királya a kedvence, mert bármilyen nyamvadt kóbor macskát vagy ölben hordott törpepincset  meglát az utcán vagy a parkban, mindet lelkesen „leoroszlánozza”. Ahelyett, hogy bánnám, önző módon még örülök is ennek, mert most legalább megvan a kifogás, mért kéne nekem sürgősen kimennem az Állatkertbe szegény kis Woléval, hiszen meg kell neki mutatni az állatok közötti különbségeket; persze az igazság az, hogy főképpen én vágyakozom a kisebb és nagyobb szőrösök, tollasok és uszonyosok után, de nagyon.

Mivel minden héten egyszer kikapunk egy apró embert a bolyból, és külön programot szervezünk neki, az is kapóra jön, hogy épp  Wole a soros. A délutáni szunyókájából ébredés után kényelmesen kitrolizunk a Városligetbe, és – ilyenkor késő délután legalább már van szabad – kézikocsit bérlünk a bejáratnál, amelybe Wole gyermek rögvest beletelepszik, s amely később látványos műbalhé tárgyává lesz, mivel haza akarja majd vinnni.

A kiskocsiban aztán a stílusosan magára öltött elefántos pólón látható nagyemlősökre kezd mutogatni, jelezvén, hogy nézzük meg az eredeti változatot is. Odaérünk, s Wole elhűlve mered a hatalmas állatra – ez tényleg ekkora?! Kisvártatva azonban tovább kell indulnunk a többieket is megnézni, hiszen nincs sok időnk zárásig. Sajnos a zsiráfokat már bezárták, úgyhogy csak a takarító- állatgondozó személyzetet csodálhatjuk meg a zsiráf-kifutóban, s a fotós kollégával versengve próbáljuk meggyőzni Wolét,  hogy nem, ők nem zsiráfok.

A kedves zebra viszont kéznél van, és tényleg kézhez jön, óvatosan majszolja a felkínált csemegét a kezünkből, és békésen tűri, hogy fiacskám kipróbálja, belefér-e a mutatóujja az ő orrlyukába...

Következő állomás a csodálatos flamingókert, ahol a madarak élő virágokként díszelegnek, egészen addig, amíg meg nem jelenik kedvenc gondozójuk a vacsorával. Ekkor először úgy tesznek, mint akik halálra rémültek, és menekülőre fogják a dolgot, majd szagot kapván, egyre közelebb tolakodnak gondozójukhoz és a kajásvödörhöz. Miután itt is jól kibámultuk magunkat, Wolének eszébe jut, tulajdonképpen miért is jöttünk, és ezt fennhangon tudatja velem és az összes jelenlévő két- és négylábú teremtménnyel:

„– Ojotláááááááááááán!!!!” , s hogy ne nézzek olyan hülyén, „angolul” is megmagyarázza, mit szeretne: „Lánon, lánon!” Kissé rezignáltan vonulok az oroszlánkert felé, mivel eddig még soha nem volt olyan szerencsém, hogy Leó úr közvetlen közelről megmutatta volna magát – akármikor kerültem a közelébe, mindig vagy egy fa mögött hűsölt, vagy a házába, bocsánat, palotájába vonult vissza. Ma azonban (biztosan Wole miatt) szerencsénk van, és csodálatos kép tárul a szemünk elé: őfelsége Leó napozik, és a látogatók szemlélésével szórakoztatja magát – tulajdonképpen audienciát ad...

Apró fiam is egészen a fenséges látvány hatása alá kerül, még ordítani is elfelejt, csak nézi, nézi a gyönyörű állatot. Ettől már csak az felemelőbb, mikor megjelenik a szinten a nőstény oroszlán is, közel megy Leóhoz, hitvesi puszinak is felfogható orr-összedörzsölés után bejárja apró birodalmukat, majd visszatér kedveséhez. Láthatóan nagyon boldogok, s mi nemkülönben, hiszen főként ezért jöttünk!

Őfelségét valóban nem szárnyalhatja túl semmilyen látnivaló, de azért még elnézünk az állatsimogatóba. A kicskecskék kézből való etetése, amely a kerítésen kívülről még jó mókának bizonyul, belülről nézve azonban rémisztővé válik Wole számára, ezért emberfeletti erővel szorítja a kezemet, majd nyafogni kezd és felkéredzkedik. Én is inkább kifelé vágyom újra, annál is inkább, mivel a fekete birka elég tolakodó módon kóstolgatja az előző napon vásárolt blúzomat.

A pónilovat már csak a karámon kívülről tekintjük meg, de valahogy nem nyeri el Wole tetszését, hogy a lovacska megpróbálja a kézikocsiról leenni a vaskorlátot, s eltörik a mécses. Ezért elhatározzuk, hogy elvisszük a kertben található állatos játszótérre, s ott addig csúszdázunk, amíg ki nem rúgnak minket (van még tíz perc zárásig).

Ennyi idő alatt mindössze körülbelül százötvenszer lehet lecsúszni, s mire jön az állatkerti munkatárs a távozási ukázzal, Wole kellőképpen kifárad, hurrá, mehetünk. Röpke ötperces extra „műsor” a kapuban a kiskocsi hazavitelének érdekében, performed by Mr. Wole, majd hirtelen profilváltás: engedelmesen nyújtja kezét, és fáradtan áll a trolimegállóban.

Otthonra még marad annyi energiája, hogy a gyerekszobában fellelhető összes plüss-, babzsák- és műanyagoroszlánt begyűjtse, és fennen ragaszkodjon ahhoz, hogy a játékleók kövessék őt a fürdőkádba, a vacsoraasztalhoz, majd az ágyba is, és két, az igazi Leót is megszégyenítő ásítás után tanúi lehessenek az apró oroszlánvadász rekordgyorsaságú: másfél perc alatti mély alvásba zuhanásának.

                                                                                                     Oyeyele Monika