Ilyenkor novemberben persze inkább az elmúlásról szól a sötét délutánokon meggyújtott gyertya fénye, és az időjárás is gyakran rásegít szomorú érzéseinkre. Eszünkbe jutnak, visszatérnek eltávozott szeretteink emlékei, a gyász érzése. A fájdalom pedig szinte elviselhetetlen lehet, ha szerettünk csak rövid idővel ezelőtt távozott el, vagy éppen - súlyos betegként - útban van "odafelé". Felnőttként, gyermekeink szülőjeként mégis megpróbáljuk valahogy "tartani magunkat", valamennyire rendben tartani az életünket. De mit mondjunk minderről a gyermeknek?

Őszintén és egyszerűen

Első és legfontosabb alapelv a a hazugságok, a helyzet elkendőzésének elkerülése. Ne hazudjunk a gyermeknek, simán mondjuk el, hogy a halál bekövetkezett vagy be fog következni. Jóllehet a gyermekek inkább csak érzelmeikkel élik meg szeretteik elvesztését, biztosan szeretnék megtudni, mi is történt igazán, és mi fog történni a jövőben, s ezeket a tényeket a felnőttnek kell megismertetnie. A feldolgozatlan gyász ugyanis éppen úgy lelki károsodáshoz: tévképzetekhez, csalódottsághoz, bűntudathoz ("azért ment el apa, mert rossz voltam") vezethet! Előbb-utóbb minden család kénytelen valahogyan szembesíteni a gyermeket egy hozzátartozó halálával. Nem árt, ha ilyenkor tudjuk, hogy mit ért meg a gyermek a halálról. Mivel a halál felfogása életkoronként nagyon eltérő, nagyon fontos szem előtt tartani gyermekünk korát és fejlettségét.

Már a kicsi gyermeknek is megmondhatjuk, hogy az elhunyt személyt soha többé nem fogja látni,  mert meghalt. Ne hazudjuk, hogy elutazott, elköltözött, ne keltsünk benne hamis reményeket. Így sem valószínű, hogy fel tudja fogni a véglegességet.

Óvodás gyermekkel már beszélgethetünk magáról a halálról is: tudassuk, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Ha rákérdez, nyugodtan azt felelhetjük, hogy az ő élete is véges, de ez a vég még olyan messze van, hogy elképzelni sem lehet. Az elhunyt személyről pedig akkor is beszélgetni kell vele, ha nagyon megrendíti a halála, hiszen a megrendülés, a sírás fontos eleme a pótolhatatlan veszteség feldolgozásának.

Most mi lesz?

Öt-hat éves kortól arra irányulhat a figyelme, mi lesz a halottal, hová teszik a testét? Ebből sem ajánlott tabutémát csinálni, és megkönnyítheti a dolgunkat, ha elmagyarázzuk, azért temetik el a testet, mert már nincs rá szükség, a lélek az, ami tovább él és velünk lesz. Ettől a kortól vihetjük el a temetésre is, de előtte alaposan készítsük fel arra, amit látni fog.

A sír későbbi látogatása is körültekintést kíván meg, hiszen a gyermeket megijesztheti az a tény, hogy szeretette a föld alatt fekszik. Hívjuk fel a figyelmét arra, hogy a sírkő az elhunyt emlékét idézi, és aki alatta nyugszik, az már nem beteg, nem érez fájdalmat, semmiről nem tud. S ha már ott van a gyermek, jó, ha virágot visz a sírra, részt vesz annak gondozásában, vagyis valamiféle szolgálatot tesz a halott emlékére.

Nyolc-kilenc éves korban érti meg igazán a gyermek, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ez a felismerés nehezen érthető szorongásos tüneteket okozhat: egyszerre nem akar egyedül maradni, fél a sötétben, kifejezi igényét, hogy szüleivel együtt alhasson. Mindezek közös oka a szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelem.

Kiskamasz korára pedig a halálfélelem helyét "az élettől való félelem" veszi át. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik, és ezt ő is jól tudja, érzi.

Elfogadás és elengedés

Ha mi jól megértettük, akkor gyermekeinkkel is előbb-utóbb el tudjuk fogadtatni, hogy  együtt kell élnünk a halállal. A halál elkerülhetetlen, s a nyugodt öregség záloga az, hogy megbékéljünk ezzel a tudattal.Az élet értéke ugyanis csak a halál árnyékában magasztalódik fel. Ezért nem félni kell a haláltól, hanem a helyére tenni.

Ami mindezeket megnehezítheti, az egyrészt a média, amely az agresszív, lövöldözős filmek, rajzfilmek révén mintegy "elbagatellizálja" a halált. Túl könnyű valakit lelőni, leszúrni, felrobbantani, és legtöbbször nem tudjuk, mi lesz a holttesttel. Igy aztán igazán nem könnyű reális képet alkotni és továbbadni az elmúlásról!

Másik nehezítő tényező az a hagyományos európai, és tipikusan magyar mentalitás, amely a halált egyfajta tabuként fogja fel, olyan távol lévő, csúf dolognak, amely "velünk nem történhet meg". Ezért rémülettel és iszonyattal töltheti el az embert, ha közeli hozzátartozója elhunytát (majd temetését a siratóasszonyokkal) kell végigasszisztálnia.

Máshol ez is máshogy van: az angolszász kultúrákban a temetési szertartás szerves része, hogy felidézik az elhunyt életének jelentős, érdekes, vagy éppen mókás mozzanatait, így egy kis derűt lopva a gyászba. Afrika néhány országában pedig nem halotti tort, hanem zenés, táncos ünnepet tartanak az elhunyt emlékezetére, mondván, az életét, a jótéteményeit, a sikereit ünneplik.
            Talán annyit okulhatunk a fentiekből, hogy a halál könnyebben elviselhető, ha nem rútnak és csúfnak éljük meg, hanem olyan fordulópontnak, amely által az élet befejeződik és nem abba marad.

Gyújtsunk hát még egy gyertyát, és emlékezzünk derűvel, szeretettel, de előre is tekintsünk, hiszen közeleg néhány decemberi nap, amikor magára a szeretetre fogunk emlékezni, tehát engedjük, hogy szívünkben is lassan égig érjen a fény.