Elhagyatva

„Nem értem, mi történik velem… már órák óta ülök a hóban itt az erdő szélén, mindjárt besötétedik. Éhes vagyok, és szomjas, de mindez eltörpül amellett, a nyomasztó félelem mellett, amit érzek. Talán csak álmodom…

Nagyon boldog életem volt eddig. Bőségesen kaptam enni, jókat mozogtam a kertben, és ha sétálni mentünk. Biztonságban voltam, és szerettek engem, nagyon szerettek, én legalábbis így éreztem. Én is szeretem a gazdáimat. Mindig örömmel engedelmeskedtem nekik, semmi nem volt teher számomra, amit elvártak tőlem. És maximálisan megbíztam bennük, éreztem, hogy engem baj nem érhet… egészen mostanáig…

Beültettek abba a zajos, mozgó valamibe, amit sose bírtam, és mindig nyugtalan voltam, ha ott kellett lennem. Most is, de most más miatt is nyugtalankodtam, valami nem volt rendjén a gazdáimmal, nem tudom megmagyarázni mi, de nagyon féltem valamitől. Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Nagyon sokat mentünk, és egész idő alatt nem kaptam semmi gyengédséget a gazdáimtól, mint amit eddig mindig. Aztán megálltunk, itt az erdő szélén ahol most is ülök, kitettek, és elmentek. Mintha nem is ők volnának, egy simogatást sem kaptam, semmit. Nem értem… az én gazdáim nem rosszak hozzám, szeretnek engem, akkor mit jelent mindez? Valami rosszat csináltam, és ez a büntetés? Nem emlékszem, hogy bármit is tettem volna, de biztosan így van, most csak megbüntetnek, de nyilván mindjárt értem jönnek, és hazavisznek az otthonomba. Nagyon éhes vagyok. És nagyon hideg van. Egyre barátságtalanabb a környék, ahogy sötétedik. Talán menedékhely után kellene néznem, de nem mozdulhatok innen, hiszen biztosan mindjárt értem jönnek, és akkor nem fognak megtalálni. Csak jönnének már, mert egyre rosszabbul érzem magam. Olyan üresnek és magányosnak, mintha halálra lennék ítélve. Félek, nagyon félek. Ez nem lehet valóság, hiszen nekem családom van, jó meleg, szeretetteljes otthonom. Odatartozom, közéjük. Vissza kell jönniük értem, hiszen ők is szeretnek engem. Én várok…jönniük kell!”

Ha ez a fenti történet egy kisgyerekkel történik, abból biztosan hatalmas botrány, felháborodás születne, a gyerek nem halna éhen, nem maradna magára, mert volna, aki segítsen rajta. De egy kisállat elhagyása „normális” dolog, a legtöbben észre sem veszik, nem tartják fontosnak. „Természetes” és „megszokott” az elhagyott állatkák látványa az utcákon, az elütött állatok tetemei az utakon, az állatkínzás, az állatokkal való lekezelő és fensőbbséges viselkedés.

Sajnálatos módon napjainkban egyre több utcára kidobott kisállatka éli át ezt az érzést, akik talán hasonlókat mondanának, ha beszélni tudnának. Sajnos nem tudnak beszélni, így mi emberek úgy gondolhatjuk, nem is éreznek. Pedig csak bele kell nézni egy-egy ilyen elhagyott állatka szemébe, és bizony könnyen átérezhetnénk fájdalmukat. 

Az ember önmagát felsőbbrendű élőlénynek tartja a többivel szemben. Én nem hiszem, hogy a felsőbbrendűség azon alapul, hogy beszélni tudunk, városokat építünk, és technikát fejlesztünk. Ha az ember eljutna odáig, hogy meghallja és megértse az állatok, sőt a növények fájdalmát is, és segíteni is hajlandó lenne rajtuk, sőt, ha majd felismeri, hogyan kell együtt, és nem csak egymás mellett élni ennek a három élőlényfajtának, akkor tenne igazán jelentőset a világon. Hiszen a természet szempontjából az élethez egyforma joga van embernek, állatnak és növénynek.