Szülők, akik félnek a saját felnőtt gyereküktől

Bántalmazó gyerek, védtelen szülő

Az esetek többsége a négy fal között marad

Érzékeny és nehéz kérdés ez, egy olyan jelenségről, amely többnyire rejtve marad a nyilvánosság elől. A felnőtt, bántalmazó gyermekkel való együttélés általában zárt ajtók és a négy fal között zajlik. A lehetséges segítségkérést ilyenkor gátolja a szülő szégyenérzete, és az a régi társadalmi beidegződés is, hogy a családi belügyeket idegen szem elé tárni felér az árulással. A bántalmazás, fenyegetettség, félelemérzet és az állandó készenlét évei, sőt évtizedei alatt

kialakulhat az a szülői önmanipulációs technika, hogy az áldozat kifelé védi az elkövetőt, és minél súlyosabb a helyzet, annál erősebbé válik a titkolás és a védelem.

A hallgatás fala annál vastagabb lehet, minél fenyegetőbbé válik a helyzet.

A bántalmazás veszélyeztetettjeinek felsorolása közt az utóbbi időben már gyakorta felbukkannak az idős, kiszolgáltatott emberek is, ápolásra szoruló családtagok, akár otthoni, akár intézményi környezetben. A National Association of Adult Protectiv Services Administrators adatai szerint az otthoni bántalmazásoknak csupán 1/14-e kerül nyilvánosságra, és az elkövetők 90 %-a családtag.

A bántalmazás - és ebben az esetben „mérgező gyerek”-ről beszélünk! – azok között fordul elő magasabb számban, ahol egyszülős családként a szülő és problémás gyermeke együtt élnek a felnőtté válást követően is, és a fiatal felnőtt anyagilag függ a szülőtől. Különösen veszélyeztető tényező, ha ez a „nagy gyerek” alkohol- vagy drogfüggő, ha mentális problémával küzd, vagy bűnöző életmódot él. Ezek a súlyos problémák szövődhetnek is egymással, és fokozhatják a rémületet és a kiszolgáltatottság érzetét az idősödő szülőben.

A súlyos érdekellentét abban áll, hogy az elkövető megélhetése az áldozatától függ, hiszen a bántalmazó ezekben az esetekben sokszor már kiszorult a nyílt munkaerőpiacról, segélyen él, alkohol- vagy drogbetegsége miatt nincs állandó jövedelme, és létfontosságú számára, hogy a következő adagját előteremtse. A mentális problémával küzdő, vagy fogyatékossággal élő fiatal esetében az esetleges agresszív magatartás az állapotának a tünete lehet, ám az áldozat számára az ütések, rúgások súlyát ez a tudat csupán elhanyagolható mértékben enyhíti.

Egyre gyengébb szülő áll szemben az egyre erősebb gyermekével…

Riasztó és kétségbeejtő, amikor kontrollálatlan düh nyilvánul meg egy felnőtt ember részéről a saját szülője felé. Hatalmas erőt tud kifejteni például egy elszabadult szorongásrohammal küzdő autista személy, és ilyenkor a düh mellé egy akár nyolcvan-kilencven kilós testsúly is felsorakozik. Az agresszió hátterében nagyon eltérő indokok állhatnak, de az minden ilyen helyzetben közös, hogy az ütés fáj.
 

Kép: Depositphotos.com

Miért olyan nehéz megoldani ezt a problémát?

A házon belül folyó agresszió esetén nagyon nehéz a hatékony segítséget megtalálni. A szülőként vallott kudarcérzet sokáig tarthatja távol az elszenvedőt attól, hogy hivatalos fórumon segítséget kérjen, és a szégyenérzet is sokakban gátolja a cselekvést. Amikor a helyzet a mélypontig jut, kiderülhet, hogy a segítő rendszernek, intézményi hálózatnak nincs is adekvát válasza a problémára.

A rendőrség távoltartási végzése 30, legfeljebb 60 napra szólhat. Ez az időtartam arra lehetne elég, hogy az áldozat meg tudja szervezni a menekülését, elköltözését – ám a leírt élethelyzetben lényegében a szülő saját ingatlana a bántalmazás helyszíne, tehát azt nincs módjában, és nem is szeretné elhagyni. A mentőket ki lehet hívni, ha ön- és közveszélyes dühromról számol be a hozzátartozó, de a tapasztalat az, hogy ha el is viszik a dühöngő embert, pár óra múlva kiengedik a kórházból, mert „felnőtt ember” státusza miatt csak akkor részesítik kezelésben, ha ahhoz ő is hozzájárul.

A mentőszolgálat szempontjából ezek az esetek nem minősülnek orvosi vészhelyzetnek. A sürgősség fogalmát orvosi értelemben másképp értelmezik, hasonló kérésekre a kezelő pszichiáterhez irányítják a szülőt, aki viszont nem tudja oda akarata ellenére elvinni a bántalmazó gyerekét, többek között azért nem, mert fél tőle.

Nincsen kényszerelvonókúra, és nincs már kényszerkezelés sem, és ilyenkor sokszor az sem segít, ha a szülő gondnoka a gyermeknek – az elvonókúra akkor sem lehet eredményes belső motiváltság nélkül, és fizikai értelemben egy gondnokolt felnőtt mozgását sem korlátozza a kórházi vagy intézményi személyzet.

A hatályos jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy az agresszivitásra hajlamos betegeket felvegyék a pszichiátriai betegeknek fenntartott otthonokba. És akkor a gyermek hazatér…

A bentlakásos otthonok igyekeznek kiszűrni az agresszív klienseket, hiszen nekik a többi bennlakó épségére is tekintettel kell lenniük. De nemcsak a jogszabályi háttér, hanem a megfelelően képzett személyzet és a tárgyi környezet is hiányzik a probléma kezeléséhez.

Jogi megoldás lehetne, ha a szülő a bántalmazó gyereket egyszerűen nem engedné be a lakásba, de erre érzelmileg a legtöbb szülő még akkor sem képes, ha fenyegetve érzi a testi épségét. Főleg nem teszi meg a beteg gyermekével, még akkor sem, ha valójában fél tőle.

„Csapkod, üt, ellök, félek tőle.”
„Betört ablak, betört tükör, ez fogad otthon”.
„Képtelen felmérni vagy felfogni azt, hogy fájdalmat okoz, kárt tesz valamiben vagy valakiben.”
„A saját fájdalmát is tompítottan érzi a szenzoros elégtelenség miatt”.
„Akinek a tehetetlenségét megtapasztalja, arra irányítja a dühét” – magányos szülők végső elkeseredésükben küldött segítségkérései ezek, melyekre nincs jó válaszunk.

A szűkülő élettér és a tárgyi környezet, melyben végül csak bántalmazó és bántalmazottja marad, egyre pusztul, a rombolás és az enyészet elnyeli a fizikai majd a lelki teret is.

Jelenleg folyik a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet területén egy magas biztonsági fokozatú pszichiátriai épület kialakítása, melyben agresszív betegek ellátása folyik majd. Mozdíthatatlan bútorok, törhetetlen üveg, erős, bátor ápolók – mindaz, ami otthon nincs. Valamennyi szusszanásnyi idő a családnak.

Indexkép: Depositphotos.com