Akárhogy is nézzük, léteznek átlagos, csinos, szép és még szebb nők – a férfiak is eszerint kategorizálják őket, tesznek különbséget a külső alapján. Mindenkinek megvan a maga ízlése, zsánere, amelyet egy ideig bőszen hajtogatnak is. Van, akinél csak a „nagymellű feketék” rúgnak labdába, mások az átlagos méretekkel, a szőke, barna hölgyekkel szimpatizálnak. A vöröseket általában vadnak tartják, szexuális kisugárzásukat erőteljesebbnek, de máig áll az a nézet is, miszerint a szőke hölgyekre előbb felfigyelnek a férfiak.

Kezdetben kihúzzák magukat, büszkék rá, ha kifejezetten csinos nők oldalán sétálgathatnak a főutcán. Ám a helyzet a harmincas évek felé – és azon túl – mintha kezdene megváltozni. Természetesen nem arról van szó, amikor egy kissé dundi, átlagos külsejű férfi egy hasonlóan teltkarcsú hölgyet választ. Ahogy maguk közt mondják: „ugyanabból a kategóriából” választott párt. No de mi a helyzet akkor, ha a „kategóriák” kezdenek erőteljesen eltolódni?

Példának okáért a helyes, hölgyek által körülrajongott férfiú egyszer csak megjelenik kézenfogva egy hozzá látszólag nem illő lánnyal, majd pedig rövid időn belül az oltár elé is vezeti. A barátok tanakodnak egymás közt: vajon mit eszik rajta? Hiszen aranyosnak aranyos, kedves, egészen jól főz, vannak jó bemondásai, egészen helyes. Külsőleg viszont…nos, valami egészen másra számítottunk a sráctól….

Ahogy mondani szokás: a külső nem minden. Ez tény! Ám ha egy feltűnően szép, okos, jó humorú, házias fiatal lány már nem is rúghat labdába egy hozzá hasonló tulajdonságokkal rendelkező férfinál, ott valami baj van. A pasik félnek a szép nőktől – nem újdonság ez a frázis. De tudjuk-e az okát is?

A baráti körben nem egy olyan férfi van, aki feltűnően jól néz ki, remek állása, humora van, ám a szép és okos nőkhöz csak akkor mer közelebb kerülni, ha valami oknál fogva már több ideje a „háttérből figyeli”, ismeri, és végül nyugtázza magában, hogy nem „ragadozó”.

A nagy kérdést feltéve úgy reagálnak: valóban tartanak a gyönyörű nőktől, mert azokat „könnyebben elszedik” tőlük.  Mert „előbb-utóbb megcsalnak”, mert „azokra mindenki más is felfigyel”. A kérdés az, hogy mindezt mire alapozzák. Ha valakinek ez a sokszoros személyes tapasztalata, persze elgondolkodtató a dolog. Ám ha nem, és csupán az előítéletekre építenek, az meglehetősen igazságtalan.

A kérdés innentől kezdve az, hogy vajon nem is jár esély a szépeknek? Miért nem kapnak rá lehetőséget, hogy megmutassák, nem buták, és a szépségük nem egyenlő a megbízhatatlanságukkal? A férfiak jó része oda sem mer menni hozzájuk, ők pedig – akik azt tanulták, hadd kezdeményezzen a pasi – nem fognak megjelenni mellettük, és oldalba bökni őket, hogy nem volna-e jó talán beszélgetni, ha már egy órája szemezünk egymással? Így azonban, csak a külső alapján, persze nem derül ki, hogy ki milyen ember. Manapság egyébként is divat elsőre ítélni, aztán hagyni a francba a másikat.

Nem tudni, hogy a katonasággal szűnt-e meg a férfiak bátorsága és kiállása is, mindenesetre egyre gyanúsabb a dolog.

Dr. Kollárné Déri Kriszti life coach úgy véli: az emberek egyszerűen kétféle virtuális térben és időben tartózkodnak: „szent” és a profán váltakoztatja egymást. „Szent” tér és idő például a szokások, rítusok, ünnepek, boldog percek, nagy alkalmak (találkozás, házasság, gyermek születése, szexuális aktusok, stb.), a profán létet pedig a mindennapok lehangoló szürkesége jellemzi: munka, mechanizálódás.

Ennek megfelelően az emberek magukra és egymásra is két módon tekinthetnek: eszközként, vagy műalkotásként. Másképpen, feltehetjük egymásnak és magunknak a kérdést, egy párkapcsolatban vajon mi vagyok: eszköz, vagy műalkotás?

Ha magunkra, mint műalkotásra tekintünk, szintén újabb eltérő stratégiákkal választhatunk szemlélőt, vagy nézőt (párt, csodálót, kiszolgálót, stb.). Ha egy híres múzeumot szeretnénk felépíteni (az eszményi pár analógiája), akkor nyilvánvalóan műalkotást választunk magunk mellé. Ha a múzeumban mi akarunk a rendkívüliek, egyediek és megismételhetetlenek maradni, nem műalkotásra voksolunk – vagyis, első lesz az ilyen párkapcsolatban a kényelem: ne kelljen nagyon küzdeni azért, hogy megtartsuk a párunkat, tehát inkább legyen például csúnyácskább…

Ha a társunk számára, vagy éppen saját magunk szemében inkább jellemzően eszközök vagyunk - magát alulértékelő személyiségek -, akkor társként vagy egy másik eszközt választhatunk - egy magát alulértékelő szép férfi egy csúnyább nőt -, vagy egy műalkotást, akit csodálhatunk, rajonghatunk érte.

Érdemes megfigyelni, hogy a négy alapvariáció közül két esetben is kijön, hogy szép férfi csúnyább nőt választ, azonban az indokok, vagy a maga számára sem tudatosult okok mások! Mondhatjuk, hogy az okok a személy önértékelésében és személyes életfilozófiájában, életstratégiájában keresendők.

Hogy egy személy miképpen értékeli önmagát, illetve mit gondol arról, milyen módon kell élni, nagymértékben befolyásolja, milyen neveltetésben részesült. Fontos a családból, az iskolából hozott értékítélete, ahogyan az is, milyen egyéb hatások érték – a baráti kör értékrendje, saját, személyes tapasztalatai, kudarcai, élményei -, valamint, hogy milyen szokások, előítéletek reflektálatlan rabjává vált.

A life coach szerint számos téves heurisztika - ökölszabályok, beidegződések, automatizmusok, szokások - hat a gondolkodásunkra olyan módon, hogy nem is tudunk róla. Itt vannak például a népi bölcsességek, a szólás-mondások, közmondások, melyek a téves heurisztikák melegágyai! Jó példa az addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik - ezt úgy is interpretálhatjuk, hogy egy szép nő addig-addig jelent kísértést, míg egyszer (előbb-utóbb, de egészen bizonyosan és elkerülhetetlenül) megtörténik a baj és beadja a derekát, azaz megcsalja a partnerét.

Az úgynevezett „szemetesláda-modell” a párkapcsolatokban is értelmezhető, melynek lényege, hogy idővel erősen átalakulnak a saját adottságaink: tanulás útján nőhet az értékünk, ennek hiányában csökken a versenyképességünk a párválasztási piacon például. Ami ma még elérhető, holnap már nem az – megöregszünk, és nem választhatunk bármilyen korosztályból társat ugyanolyan jó eséllyel -, de fordítva is igaz lehet, idővel újabb és újabb kompetenciák megszerzésével - edzés, sport, ápolt külső, tanulás, stb. - egyre jobb esélyeink lesznek a párválasztáskor.

Nem mindegy tehát az sem, hogy mikor szánjuk rá magunkat a párválasztásra, illetve a házasságra. Ha elég sok nyerő adottságunk van, akkor sem biztos, hogy éppen akkor és éppen ott megjelenik az a személy, aki a méltó társunk lehet – azaz szép férfihoz szép nő -, tehát kénytelenek vagyunk lejjebb adni…

Ilyenkor jól működik a kognitív disszonancia: szépen megmagyarázzuk magunknak és másoknak is a kétségeket ébresztő döntéseink okát - vagyis: „azért választottam csúnyább nőt, mert az nem csal meg” . Bár racionálisnak látszanak, ezek a magyarázatok nem azok. Semmiképpen sem kezelhetjük úgy őket, mint szó szerinti igaz állítást. Csupán gyógyír az örökké racionálisnak látszani akaró emberiség számára.

A belső irracionalitásokkal még nem is számoltunk. Igen gyakori, hogy azt halljuk: „én mindig a rosszabb utat választom, amikor dönteni kell.” Vajon miért lehet ez így, ha már maga a személy is észrevette a saját hibás döntési mechanizmusát? Ezek az okok a személy elől rejtett indokok. Feltárásuk pszichológus és jól képzett coach dolga.

Lehet segíteni a helyzeten?

Mai, információs társadalmunkban egy biztos, hogy semmi sem biztos: az értékek és az identitások örök változásának, átalakulásának lehetünk tanúi. A nők a legkülönbözőbb szerepekben tűnnek fel a médiában. Ennek észlelését befolyásolja, hogy mit vesz észre egy néző. Milyen szerepeket, értékeket lát meg, milyen a személy és környezete elképzelése arról, milyen a világ, milyen szabályok szervezik, mit tekinthetünk értéknek benne. Ezeken a válsághelyzeteken is képzett life coach - személyi és életvezetési tanácsadó - tud jó eséllyel segíteni.