Széljegyzetek egy óvodai integrációhoz (az intuitív esetkezelés lépcsőfokai) - I. rész

2009. február –  2010. február

Ismerkedés:
Baldó filigrán, harmonikus megjelenésű, nyugodt, szép arcú kisfiú. Finom vonásain, nyomát sem lehet látni másságának. Izomzata a megszokottnál jóval gyengébb, kezecskéi picik, ujjai vékonykák. (A mézeskalács házikó mesebeli boszorkánya mit sem tudna kezdeni vele.)

Az órákra először az anyukája, majd a nagymamája hozza. Az anyuka rendkívül szimpatikus, kicsit bizonytalan benyomást kelt. Az apuka ebben az időszakban nem jelenik meg a fejlesztéseken. A nagymama határozott, erős személyiségű, maga is óvodapedagógus volt nyugdíjazása előtt.

Kezdetek:
A gyermek nem kötődik erősen, az, az érzésem, könnyen leválna. Aki nehezebben válik le az a nagymama. Több órának kell eltelnie, míg rám meri hagyni a kisfiút. Én attól kezdve azzal jutalmazom, hogy minden óra után szánok arra időt, hogy részletesen elmondjam, mi történt az órán, milyen fejlesztési eljárásokat alkalmaztam, miben fejlődött az unokája.

A gyermek anyagában az szerepel, hogy a gyermekorvos és a neurológus javaslatára jutottak el a bizottsághoz, ahol mentális retardációt állapítottak meg, nagyjából két éves elmaradással, főleg a mozgás, a beszéd, a szocializáció területén. Már ekkor megjelenik utalásként, hogy autisztikus tüneteket figyeltek meg. (Röpködés, ugrálás, eholálás, a személyek eszközként való használata.)

Apró lépések:
A korai fejlesztésre ebben az időszakban hetente kétszer jönnek, célként a mozgás fejlesztését, az együttműködési készség javítását, a beszédindítást, a feladattartás időtartamának növelését, az utánzási készség fejlesztését tűztem ki célul.

Spontán játéka szűk spektrumú, mechanikus. Leginkább golyók mozgását követte a billegő deszkán, kezével irányítva őket. Én nem megtapadásnak, hanem kísérletezésnek láttam ezt a játékot. Valahol a dolgok mélyén úgy éreztem ott van egy ép értelmű, enyhén sérült kisfiú, de kommunikációs technikák nélkül be van zárva önmagába.

A fejlesztésben így a kötődés kialakítása után a mozgás volt a leghangsúlyosabb, itt is főleg a kontaktust igénylő eljárások (ölben ringatás, hintáztatás, forgatás). A kontaktust meglehetősen könnyedén elfogadta, nem tiltakozott az érintés ellen. A tevékenységek, feladatok, konzekvens megnevezésén keresztül a beszédértés, a feladattartás kialakítása, majd változatos formában a színek érzékeltetése következett (festés és a hozzájuk kapcsolható mondókák, dalok), majd a differenciálás időszakában a magas és mély hangszín kapcsolása a szín megnevezéséhez. Formaegyeztetős feladatokat és a hangadást előkészítő gyakorlatokat is végeztünk. Mozgásos feladatoknál ekkor már az izomzat fejlesztése volt a célom valamint a manipuláció, és a finommotorika fejlesztése.

Mindenben gyorsan, ügyesen haladt. Sokat dicsértem. Ekkora már egyedül maradhattam vele.
Rendkívül fontos lépés volt, amikor egy már ismert szó használatára igyekeztem rávenni őt. A kezdetektől motivációs céllal alkalmaztam egy szép hangú réz csengőt. Ezt rázta meg minden alkalommal, amikor fölmászott a bordásfal tetejére. Most egy másik játékban a színes dominók zacskóját ráztam meg, és azt mondtam „Rázd meg!”. Arra késztettem, ő mondja ezt, ha azt szeretné, hogy megrázzam a zsákocskát. Ekkor a benne lévő lapocskák kellemes zörgő hangját használtam megerősítésként. Megértette és elvégezte a feladatot.
Ettől kezdve folyamatosan bővítettem a számára konkrét helyzetekhez köthető szavak használatát. Természetesen nem mindig, és gyakran nem elsőre sikerült neki.

Azt az elvet követtem, hogy a frusztráció mértékét figyelve, a legtovább kitartsak. Csak akkor tettem meg helyette a szükséges lépést, amikor Baldó tűréshatára közelébe értem. Ezt a technikát a nagymamának is bemutattam. Én ezt a frusztráció adagolásának nevezem. Pl.: „Kérem a labdát.” – kellett mondania a gyereknek, de csak a düh megjelenésekor mondtam ki én helyette, s kapta meg a labdát.

Rávettem a könyvnézegetésre, amivel lehetőséget nyitottam az aktívabb szókincs bővítésére. Szinte minden órán új mondókát tanultunk.

Támogattam az információ átvitelt a két helyszín: a családi élet és a fejlesztő helység között. Az otthoni kedvenc könyvét kértem, tőlem is kapott kölcsön játékot, könyvet. Személyes mondókás füzetkét is kapott. Bevezettem a téglácskák használatát. Javasoltam otthonra is.

Már ekkoriban feltűnt, hogy pontosan megjegyzi a felolvasott mesék címét, íróját és a könyv elővétele után magától elmondja, mintegy imitálva az olvasást.

Az integráció:
A szülőknek normál óvodát javasoltam a beszédfejlődés támogatása és a szocializáció miatt. Baldó második, „beóvódázás” előtti vizsgálata is alátámasztotta véleményemet, az autizmusra utaló tüneteket ismét visszajelezték felénk.

A szülők egy jó hírű óvoda kisebb csoportját választották, ahol két tapasztalt, összeszokott óvónő dolgozott. Egyikük a családot látogatta meg, a másik a csoportot, szülőket, gyerekeket készítette fel az integrációra. Szobatisztasága eddigre kialakult. Amit megértette, mi a „feladata” ezzel kapcsolatban, szinte egyik napról a másikra fölöslegessé vált a pelenka. Az apukának tudtommal ebben elvitathatatlanul nagy szerepe volt.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy az első időkben csak a legszükségesebb dolgokat mondom el a keretekről, a biztonságról, a kiszámítható helyzetekről, a következetességről. Megvártam azt, amíg kíváncsiak lettek rá, mi történik nálam. Nem dicsekedtem vele mennyi mindent értünk már el, hanem hagytam, hogy saját eredményeiket láthassák. Nem hazudtam, csak nem tárulkoztam ki.

A hátrányokból erényt kovácsolva a fejlesztéseket az udvaron kezdtem. Itt a sokféle mozgásfejlesztő eszköz használatán kívül, olyan tevékenységeket végeztem Baldóval, amelyeket az udvari foglalkozások alatt tud hasznosítani, esetleg a többiek tevékenységéhez tud kapcsolódni vele, természetesen a már megszokott feladatok mellett.
A hidegben felszorultunk a padlásfeljáróba, ahol 1,5 m2-en 2 óvodás széken és egy 30 x 70 cm-es asztalon dolgoztunk. Viszont szeparált hely volt, méretei ellenére a legjobb választás, a folyamatosan beszűrődő óvodai élet mellett is. Ezt is kiaknáztam. Mindig megneveztettem, hogy melyik társa érkezett, egészen addig, míg meg nem szoktuk.

Méhviaszgyurmát és krétát, valamint vastag ceruzát kezdtünk használni. Fejlődésének üteme enyhén csökkent, de még mindig nagyon szépen haladt. Heti 4 alkalommal tartottam neki órát, minden alkalommal 8:00 és 8:45 között. A csoportba beilleszkedett, az óvó nénik elfogadták. A szabályokat gyorsan megtanulta. A jeleket a hozzá tartozó nevekkel egy héten belül elsajátította. Nehézséget jelentett az önellátás területén az öltözködés, az étkezés körüli teendők elsajátítása. Ezek megtanításában, betartatásában az óvónőknek voltak elvitathatatlan érdemei.

(A történetet a II. részben folyatatom.)

A cikk folytatása itt olvasható: Széljegyzetek egy óvodai integrációhoz (az intuitív esetkezelés lépcsőfokai) - II. rész