A parentifikáció jelensége - amikor a szülő felnőttszerepbe kényszeríti gyermekét, és észre sem veszi

A parentifikáció jelentése

"Szégyellni is én szégyelltem magam helyette" - gyerekek szülő szerepben

Alapvetően két megjelenési formáról beszélhetünk, de abban mindkét változat megegyezik, hogy súlyosan veszélyezteti a kialakulóban lévő gyermeki személyiséget. Miközben a gyerek igyekszik eleget tenni a nem az ő teherbírására szánt feladatoknak, szükségszerűen kevesebb ideje és ereje marad a saját életkorának megfelelő kihívásokra, jellemzően lerontja a jegyeit, elmarad az edzésekről, motiválatlanná és szorongóvá válik, vagy a külvilág számára érthetetlen okból agresszív viselkedést vehet föl.

A bűntudat, ami ennek a sikertelen szerepátvételnek a velejárója, szélsőséges gyorsasággal rombolhatja a kialakulatlan személyiséget, amely még szinte meg se szilárdult, de máris hatalmas terheket aggattak rá.

Amikor a gyerekre bízzák a szülő feladatait

Az egyik megjelenési forma, amikor a szülő a gyermekre bízza a ház körüli teendőket, a háztartás vezetését, a postai csekkek feladását, gyógyszerek kiváltását, bevásárlást, esetleg az alkohol beszerzését is. Ezekben a tennivalókban nem is az a lényeges elem, hogy fizikailag a gyermek erején felüliek, hanem a felelősség mértéke az, ami összeroppanthatja a gyerek lelkét.

Különösen igaz ez akkor, ha a szülő a kisebb testvérek ellátását bízza a nagyobb testvérre. Ebben a feladatkörben a hibalehetőségek számával arányosan nő a gyermeki szorongás attól, hogy a kistestvér valamilyen balesetet vagy szükséged szenved. „Nekem kellett reggelit és vacsorát készítenem és az oviba is én vittem őket. Szörnyen sírósak és nyugtalanok voltak, hisz biztosan ők is érezték, hogy valami nincs rendben. Anyát keresték mindig, sírtak, bántották egymást, nem fogadtak nekem szót” – ilyen emlékeket hordoz sok szerepcserére kárhoztatott fiatal.

Amikor a gyereknek a szülő érzelmi szükségleteit kell kielégítenie

A másik megjelenési forma áttételesebb, nehezebb is észrevenni, értelmezni. A parentifikáció másik oldala az, amikor a szülő egyfajta érzelmi nyomás alá helyezi a gyereket, amelyben a gyermeknek vigasztalóvá kell lennie, amikor a szülő veszteséget szenved el, és feladatává válik általánosságban a szülő érzelmi szükségleteinek kielégítése.

Házassági konfliktusban lévő vagy elvált szülők eshetnek könnyen ebbe a hibába, amikor olyan fokú magányosságot és kudarcot élnek át, hogy a gyerekhez fordulnak támogatásért. „Nekem kellett egybetartanom anyámat” – hangzik gyakorta a felnőttkori panasz. Vagy: „A szüleim elváltak, Anya elhagyott minket, Apa a padlóra került, és rám zúdította az összes problémáját, sírt, meg mesélte a kapcsolatukat. Labilis és érzékeny volt, akkoriban az összeomlás határán táncolt.”

A szülő bizalmasának lenni megterhelő feladat a gyerek számára, és ebben a szerepben elveszítheti az alapvető bizalmát abban, hogy a világban rend van.

"Én nem is az anyukája vagyok, hanem a legjobb barátnője"

Ha a szülő gyakran mondja a gyerekének, és a környezete számára is jelzi, hogy „én nem is az anyukája vagyok a lányomnak, hanem a legjobb barátnője”, az mindig azt jelzi, hogy a szülő nem hajlandó vinni a felnőtt irányítói szerepet, és a családban senki nem vállal felelősséget a biztonságos érzelmi háttérért. Ennek biztosítása pedig minden esetben a szülők alapvető feladata, és beletartozik az is, hogy az anyagi és a háztartással járó terhek viselése mellett ők gondoskodjanak arról, hogy békés és igazságos legyen a gyermeket körülvevő tér. Ennek fenntartásában a gyerekek természetesen segítenek-segíthetnek, de a felelősség nem az övék, nem szabad rájuk hárítani.

Egy teljesíthetetlen feladat szorításában élni lélekölő robot, amelynek hatása lehet a gyermek későbbi, felnőttkori életminőségre is.

A parentifikáció hatása

Milyen veszélyeket rejt a gyerekkori felnőtt-szerep a későbbi életszakaszban?

Ahol anya-lánya szövetség jön létre, ott felnőttkorban jellemzően a szorongás válhat meghatározó életérzéssé, apa-lánya szövetség esetén inkább a depresszió fenyeget.

A parentifikáció áldozataként élő gyermek későbbi életszakaszban gyakran válik kontrolláló személyiséggé, mert az alapvető biztonságot gyermekként csak úgy tudta megélni, ha ő maga irányította az eseményeket. Ha a szülő szenvedélybetegséggel küzd, vagy molesztálja a gyereket, a gyermek kénytelen állandóan készenlétben lenni, figyelni, hiszen soha nem tudhatja, mi fog történni, mire ér haza, ha kiengedi a kezéből a szálakat. Ezért kénytelen beépíteni a viselkedésébe az állandó készenléti szintet és éberséget, ami egy felnőttkori kapcsolatban a partner számára megterhelő lehet.

A kontrolláló személyiségű nők számára a szülés érzelmileg nehézzé válhat, mivel a folyamat során nem tudnak uralkodni a testi történések felett, nehézséget okozhat számukra, hogy átengedjék magukat egy ösztönösebb működési formának, és a szülés tágulási szakasza elhúzódhat. A problémát ilyenkor az okozza, hogy a szülő nő a lelke mélyén fél az irányítási pozíció elvesztésétől, mert tapasztalata van arról, hogy ilyenkor a helyzet elfajulhat.

Olvasd el ezt is: A hosszú vajúdás lelki okai - 9 dolog, ami lassíthatja a szülést

Felnőttkori kísérőjelenség lehet az is, hogy a szerepcserében töltött gyermekkor után a fiatal felnőtt váratlanul találja magát szembe azzal, hogy a saját szükségleteit nem képes megfogalmazni, mert az egész gyermekkorát azzal töltötte, hogy a szülő szükségleteit kielégítse. Ez az önmeghatározási képtelenség kemény munkát ró a fiatal felnőttre, aki felnőtté válva alig ismeri saját magát, így azt sem tudja, ki ő valójában és mivé szeretne válni.

A felnőttkori pályaválasztásnak is meghatározó eleme lehet a gondoskodó szerepben töltött gyermekkor. Egészségügyi dolgozók, szociális munkások, kisgyermeknevelők élettörténetének gyakori része a parentifikált gyermekkor. Ez a kényszer szülte indíttatás a segítő szakmára azért tartogat veszélyeket, mert a gondoskodási késztetés mellé nem társul a saját szükségletek felismerése. Gyors kiégéshez vezethet ezekben az érzelmileg megterhelő hivatásokban az, hogy a túlterhelt fiatal a mások szükségleteit mindig a magáé elé helyezi, és csakis azokra mer érzékenyen reagálni.

A szülői szerepbe kényszerített gyermekből sok esetben társfüggő felnőtt lesz, vagy ahogy a pszichológia nevezi, kodependens személyiség. Ennek az húzódik a hátterében, hogy a gyermek ilyen körülmények között azt tanulja meg, hogy csak akkor szerethető, ha állandóan rendelkezésre áll, ha támogató, ha gondoz, ha ellát, kiszolgál. Az ebben az érzelmi világban mozgó gyermek abban a tévhitben alakítja a személyiségét, hogy az élethez és a kapcsolatához azzal váltja meg a bérletét, ha folyamatosan használható lesz, szolgáltatást nyújt, hasznot hajt, megment és megvált. Ő nem hisz benne, hogy önmagáért szerethető, létének magyarázatát abban találja, amit másokért és a társáért tesz. Nem önmagát, hanem a szolgáltatást viszi a kapcsolatába, és a viselkedés mögül hiányzik a kimunkált önismereti fedezet. A társfüggő személy szinte öntudatlanul választ olyan partnert, akivel az otthoni működés folytatható, ahol ő lehet az érzelmileg támogató fél, míg a partnere a megmentésre szoruló, gyámoltalan áldozat. Ez az a lelki képlet az, ami a nárcisztikus személyiségvonásokat hordozó ember számára a legideálisabb, és ezért is fontos a szülősített gyermekkor feldolgozása az elkötelezett partnerkapcsolat előtt.

Ekkor még megelőzhető az, hogy a saját határai védelméről gondoskodni nem tudó személyiség egy elnyomó lelkületű partner befolyása alá kerüljön. Még van idő megtanulni, hogy annyira szeretni kell magunkat, hogy a határainkat meghúzzuk.

„Sohasem lehettem gyerek!” – mondhatja némi keserűséggel a szülőszerepbe kényszerített fiatal. De a legnagyobb veszély talán pont az, hogy a szülősített gyerekkor után az áldozat valójában felnőtt sem lesz soha – csak felnőtt gyerek.

„Dühöt érzek a szüleimmel szemben, ez a düh pedig bűntudatot ébreszt bennem” – ez a csapda az, amiből rettenetesen nehéz később is kiszabadulni, hiszen a bűntudat újra és újra szolgálatra késztet, és az ördögi kör a teljes kiégésig vezethet.

Indexkép: Depositphotos.com