Az örökbefogadásról

A nevelőszülőnél élő gyermekek 5 % -át fogadja örökbe nevelőszülője.
A nevelőszülőnél élő gyermekek 1 %-a kerül máshoz örökbefogadásra.

Átlagosan 6 évet kell várni a szándék kinyilvánításától az örökbefogadásig (a nem állami szervezetek örökbefogadásairól nincs adat ebben az arányszámban).

Az örökbefogadásra jelentkezők 97 %-a bizonyul alkalmasnak az örökbefogadásra.

Évente átlagosan 120 állami gondozott válik nagykorúvá, és kezdi el az "Életet" úgy, hogy sosem élt családban.

Csaknem ezer gyermeket adnak örökbe évente Magyarországon. A gyermekre várakozók mintegy ötöde ötven év feletti.

-Januártól 45 évben maximálták a gyermek és leendő szülője közötti korkülönbséget.

A listákon szereplők csaknem húsz százaléka egyedülálló nő.

- További szigorítás, hogy az örökbe fogadni vágyók közül a házaspárokat részesítik előnyben.

Fél év az a várakozási idő, amit a gyermekeknek intézményben kell tölteniük, amíg örökbe adhatók nem lesznek. Ha a szülei hat hónap alatt egyszer sem érdeklődnek iránta, a gyámhivatal örökbe adhatónak nyilvánítja a gyermeket.

-A szülőnek ennyi idő alatt csak egyszer kell felemelnie a telefont és a gyermek nem kerülhet szerető és gondoskodó családba!

Sorolhatnám az egymással ellentmondó példákat a hazai örökbefogadás folyamatával és a törvényekkel kapcsolatosan...

"A magyarországi gyermekvédelem eltelt száz éve során megmaradt az alapvető cél: a gyerekek gondozása, nevelése, de többször is átalakult az a mód, ahogyan ez megvalósul."

 Ha komolyan vennék a gyermekvédelmi törvényben foglaltakat, miszerint a családba adás, akár nevelőszülőkhöz is, minden más szempontnál fontosabb, nem lenne ennyi állami gondozott gyerek. Csakhogy a hazai szakszolgálati rendszer más elvek alapján működik. Nem a gyerekeknek van szükségük az intézményekre, hanem az ott foglalkoztatottaknak rájuk, hiszen tőlük függ az egzisztenciájuk. Különösen igaz ez a csecsemőotthonokra. Az odakerült apróságok után az intézmények fejpénzt kapnak az államtól, a helyi önkormányzattól és gyakorta különféle alapítványoktól is. A személyzet ezekből a gyerekekből él. Ráadásul a gondozók többsége rosszul teszi a dolgát, igaz, intézményi keretek között nem is teheti jól. Az elsősorban egyszemélyi törődést igénylő apróságok körül folyton cserélődnek az emberek, és ez semmivel sem jobb, mintha egy szkizofrén anyára bíznánk a gyereket. A csecsemőotthonokban alkalmazott módszerek kimerítik a gyermekbántalmazás fogalmát. Az állami gyermekotthonokból kikerülő gyerekek többsége súlyos pszichés károsodást szenved.

Miért szigorítják mégis a törvényeket? Miért nem tudunk érvényt szerezni egy csomó olyan rendelkezésnek, amely biztosítaná azt a nagyon fontos alapelvet, hogy ne a vízből kapkodjuk ki a gyerekeket, hanem azt nézzük meg, hogy hol esnek bele?