Amikor azt mondjuk valakinek, hogy „Most nem érek rá.”, akkor tulajdonképpen azt közöljük az illetővel, hogy „Most nincs időm rád, nincs időm a te dolgoddal foglalkozni.”. Biztos vagyok abban, hogy mindannyian kaptunk és mondtunk már ilyen mondatot. Egy felnőtt ember általában ezzel könnyedén megbirkózik, de egy gyermeknek még nincs kidolgozott feloldási módszerre arra, ha valaki azt mondja neki - főleg, ha azt szülő teszi -, hogy most nem érek rá(d).

A gyermek számára a primer szociális színtér a család, s azon belül is a szülők, akik mintaadással készítik fel csemetéjüket a társadalomban való részvételre. A szülő-gyerek kapcsolat minősége jelentősen meghatározza a szocializációt, a gyermek személyiségfejlődését. A kapcsolat jellegét több tényező is befolyásolja, de - a tételmondatra fókuszálva - ezek közül most a biztonságot, azaz a bizalmi viszonyt emelem ki. A gyerekek feltétel nélkül bíznak szüleikben. Ez egy ősi, evolúciós ösztön.  

Kép: Pixabay képe a pexels.com oldalon

Mi már pontosan tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, érezzük, mennyire fontos egy bizalmi viszonyt ápolni, megtartani. Szoktuk mondani, hogy a bizalmat olyan könnyen el lehet veszíteni. Erre gondoljunk szülőként is! Ha sokszor előfordul velünk, hogy megígérünk valamit gyermekünknek, s nem tartjuk be, akkor az ő belénk vetett bizalma, a szavahihetőségünk igencsak csorbulni fog.

Néhányszor előfordul, hogy munkából hazaérve még jó néhány feladat vár ránk otthon is, de gyermekünk unszolására, hogy játszunk vele, ígéretet teszünk, ha befejeztük a munkát mi is csatlakozunk hozzá. Aztán telnek-múlnak a percek, órák. Eljön az este, s anya/apa már fáradt ahhoz, hogy leüljön legózni vagy éppen babázni. Nincs mit tenni, közölni kell a gyermekkel: „Anya/apa elfáradt, késő is van, ma már nem játszunk együtt.”! A gyermek lelke ilyenkor csalódást él át, hiszen neki megígérték. Sajnos ez igen gyakori ebben a mai rohanó világban - ahogy szoktuk mondani, hallani - mégis nagyon fontos odafigyelni, hogy gyermekünk belénk vetett ún. ősbizalma ne sérüljön.

Ha sejtjük, hogy várhatóan nem lesz elég időnk arra, hogy még vele is játsszunk, akkor inkább mondjuk el neki, magyarázzuk el, s ne hitegessük! S ha mégis úgy alakul, hogy tudunk vele játsszani egy kicsit, bár azt mondtuk nem tudjuk megoldani, akkor ott, abban a pillanatban, a mi gyermekünk lesz a legboldogabb a világon.

Ha pedig igaz, sok munka vár még ránk, de nem szeretnénk kihagyni a közös játékot, akkor ezt is beszéljük meg a gyermekkel. Mondjuk el neki, hogy „Anyának/apának még sok dolga van, így csak egy kicsit tudunk együtt játszani.”, s azt tényleg tegyük is meg. Érdemes persze olyan játékot játszani, ami valóban nem igényel túl sok időt, hiszen ha félbe kell hagyni az 500db-os puzzlet, mert csak 50db kirakására volt időnk, az a gyermek számára szintén nem lesz kellemes érzés.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy minden reakciónkkal mintát adunk a gyerekeknek. Ha sokszor nem tartjuk be, amit ígérünk, akkor azt fogja megtanulni, hogy ezt következmények nélkül megteheti ő is, hiszen ha anya és apa megtehette, akkor biztosan így működik a világban is. S ne feledjük: bár a gyermekünk egyre csak növekszik, a kölcsönös bizalomnak minden fejlődési korban nagyon fontos szerepe van.

Végül egy megható történet arról, mennyire vágynak a kisgyermekek arra, hogy közösen játszanak szüleikkel: 

Pelesz Alexandra - Cseresznyefa

Megint beesteledett. Sötét van, és én nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem egyedül. Ma újra nem játszottunk, pedig reggel megígérted, amikor kiraktál a suli előtt a kocsiból. Emlékszel, azt mondtad, ha ügyes leszek, figyelek, nem leszek rossz és nem hozok rossz jegyeket, akkor este játszani fogunk. Mi, együtt. Talán még apa is.

Hét óra volt, amikor kiszálltam reggel a kocsiból. Volt még egy óra, hogy a többiekkel játsszak, mielőtt becsengettek. Már nagyon kezdtünk unatkozni, ezért tartottunk egy futóversenyt a folyosón. Nagyon élveztük, még kiabáltunk is örömünkben, amikor beért a győztes a célba. Sajnos a tanító néni is kiabált, de ő nem örömében. Ő azt kiabálta, hogy azonnal adjuk oda a tájékoztatónkat. Sírnom kellett, és a többiek kinevettek, hogy emiatt sírok. De én azért sírtam, mert te azt mondtad, hogy csak akkor játszol velem, ha jó leszek. Kaptam egy beírást. Nem voltam jó.

Utána már minden órán ezen járt az eszem. Csak úgy kattogott. Aztán nagyot kattant attól is, ahogy a tanító néni rákoppintott a fejemre. Mérgesen nézett rám, és azt hajtogatta, hogy már megint nem figyeltem, és hiába szólított fel, nem folytattam az olvasást. Oda kellett adnom a tájékoztatómat. Kaptam egy feketepontot. Megint sírtam, és megint mindenki kinevetett. Olyan mérges lettem, hogy belerúgtam a padba, mire a tanító néni még mérgesebb lett, mint amilyen én voltam.

Most már biztosan nem játszol velem este. Csak erre tudtam gondolni.

Délután, amikor az udvaron voltunk, megvertem az egyik osztálytársamat. A Balázst. Mert megint kinevetett amiatt, hogy sírtam. Ezután már nem is kérték el a tájékoztatómat, csak azt mondták: be kell hívatni a szüleit ennek a gyereknek.

Soha többé nem fogsz játszani velem, igaz?

Úgy vártam a négy órát, hogy hazamehessek végre veled. Aztán eszembe jutott, hogy előbb még elviszel a matektanárhoz, akinél ott kell maradnom másfél órát, mert nem kaphatok rossz jegyet. Te addig vásárolni mentél. Bárcsak veled mehettem volna! Hogy felálljak a bevásárlókocsi hátuljára, és halljam a hangodat, ahogy sorolod, hogy mit kell venni. Bárcsak foghattam volna a kezed a pénztárban, amíg vártál, ahelyett, hogy a matekfeladatokat csináltam.

Olyan lassan telt el a másfél óra, hogy már majdnem sírtam. Újra. Csak mert hiányoztál. És mert féltem, hogy mit fogsz mondani, ha odaadom a tájékoztatómat. Már nem is tudom hányadik feketepont a héten. Csak azt tudom, hogy eggyel kevesebb, mint amennyi beírás.

Végre értem jöttél, és annyi mindent mondtam volna, főleg azt, hogy egész nap rád gondoltam és hiányoztál, és szeretlek. De végül nem mondtam semmit, csak bámultam ki a kocsi ablakán, és rettegtem, hogy mi lesz, ha hazaérünk és nekem oda kell adnom a tájékoztatómat.

Aztán nem kellett odaadnom, mert nem jutott eszedbe, hogy bele szeretnél nézni. Mondtad, hogy menjek a szobámba, ne legyek itt láb alatt, amíg kipakolod a szatyrokat, kiszeded az edényeket a mosogatógépből, kiteregeted a ruhákat, készítesz vacsorát. Pedig én úgy szerettem volna a lábad alatt lenni. Adogatni a mosógépből a zoknikat, hogy ne kelljen mindegyikért lehajolnod. A tányérokat is adogattam volna. Bármit megtettem volna, csak hogy a lábad alatt lehessek. De mivel azt kérted, hogy jöjjek a szobámba, hát bejöttem.

Leültem az ágyamra és végignéztem a polcokon lévő játékaimon. Gondolkoztam, mit csináljak, egyedül. Vannak társasjátékok, nem is kevés! Hotel, Monopoly, Ki nevet a végén, Zingo. Csak olvastam sorban, mik vannak a dobozokra írva. Ezekkel nem tudok egyedül játszani. Csak veled tudnék, vagy apával. De ő még haza se ért. Mit is mondtál a kocsiban? Hogy későn jön, mert ha nem végez el időben, valami ködösbért kell kifizetnie? Nem tudom, mi az, de biztosan nem jó, ha ez miatt ott marad. A legokat már megépítettem milliószor, nincs kedvem újra nekiállni. Könyvek. Nincs kedvem olvasni. Jobb lenne, ha te olvasnál nekem. Ceruzák, filcek, zsírkréta. Minek rajzoljak? Neked szoktam rajzolni. Aztán, miután egy órán keresztül rajzolom, úgy, hogy már megfájdul a szemem és már sajognak az ujjaim is, hogy olyan szépen kiszínezzem, hogy biztosan tetsszen neked, te egy gyors pillantással elintézed, miközben fülig érő szájjal mondod, hogy „gyönyörű”. De szerintem meg se nézed. Nem is láttad rajta a múltkor azt a pici katicát, aki a virágon mászott. Nem láttad a kisfiú kezében a szív alakú lufit, amire az volt írva: szeretlek anya! Nem láttad, hogy még cseresznyéket is rajzoltam a fára, mert annyira szereted a cseresznyét. Megszámoltam, hatvannégy darabot rajzoltam rá, csak neked! A fűszálak közé még csigákat is rajzoltam, nem volt könnyű. Láttad őket?

Aztán utána, amikor este kidobtam a szemetesbe a papírzsebkendőt, amibe kifújtam az orrom, (mert sírtam, amiért nem játszottunk aznap sem), megláttam, hogy összegyűrve bent van a többi szemét között ez a rajz, amire én hatvannégy cseresznyét rajzoltam, meg katicabogarat.

Nincs kedvem rajzolni.

Lehajtom a fejem az íróasztal fölé, a naplóm fölé, és újra sírok. Fiú létemre, megint csak sírok. Lepottyan egy könnycseppem a napló lapjára és szétfolyik rajta. A többit már inkább letörlöm, hogy ne csöppenjen rá.

Aztán mégis érkezik egy újabb. De ez honnan? Hiszen én letöröltem! Az enyém nem lehet.

Hátranézek, és a fejem felett áthajolva anya olvassa a naplómat. Az ő könnye pottyant le az előbb. Aztán újra és újra, csak úgy hullanak a könnyek, hogy teljesen átáztatják a naplóm oldalait.

Most meg miért sír? Megnézte a tájékoztatómat? Vagy felhívta a tanító néni? Vagy mi rosszat csináltam?

Aztán felhúz az asztaltól, és megölel, de úgy, hogy majdnem fáj. De nem érdekel. Én is ölelem őt, nagyon, lehet, hogy őneki is fáj.

– Kincsem, válassz egy társasjátékot, és hozd ki a konyhába. Tudunk ott is játszani, majd megkeverem két dobás között a pörköltet – mosolyog rám, de még mindig sír.

– Ha nincs kedved játszani velem, nem kell, anya. Ne sírj! – mondom neki, mert nem tetszik, hogy ilyen könnyes az arca. – Majd játszok valamit egyedül.

– Nem – nevet a könnyein át. – Hozz egy társast! De valami olyat, amit jó sokáig tart végig játszani – kacsint rám mosolyogva.

És én boldogan viszem a társast, és a konyhában játszunk, és közben anya azt is mondja, hogy most már megesküszik, hogy mindig így fog főzni, hogy közben velem játszik, és megkér rá, hogy majd segítsek neki leszedni a ruhákat, ha megszáradtak.

És arra is megkér, hogy rajzoljak neki egy cseresznyefát.

/Forrás: http://ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/4604-cseresznyefa.html /

Nyitókép: Pixabay képe a Pexels.com oldalon.