Mentovics Éva versei

Vakáció, vagyis végre szabadság!

Szabadságon leszek végre,
holnaptól már nem jövök.
Nem kelteget anya reggel
és az óra sem csörög.

Nem mondják, hogy; reggelizz már,
öltözz, futás, moss fogat!
Nem szól senki; el ne késsünk!
Nem siettet, noszogat.

Mateklecke? Elfelejtve!
Angol szavak? Á, minek?
Rajzra se kell bepakolni
festéket meg pemzliket.

Nem kell korán ágyba bújni,
nincs könyörgés, hajcihő,
tornazsákból se szaglik ki
büdös zokni, vagy cipő.

Eldugtam a táskámat is,
minek, úgyse használom?!
Meglehet, majd úgy, mint tavaly,
könnyen meg se találom.

Eláruljam, hogy leltem rá?
Pszt! Anya előtt az titok!
A szag után, mert a szendvics
régtől benne lapított.

De most nincs, mi kedvem szegné,
hahó, szép nyár, vártalak!  
Hívnak tavak, folyópartok,
árnyas erdők, várfalak…

Kedvem szottyan? Lustálkodom.
Szabadidőm? Temérdek!
Ha játszani hívna bárki,
garantáltan elérhet.

Elkészült az órarendem, 
nézd csak, az lett ráírva;
minden program szünidei
üzemmódhoz állítva.

Hurrá, vakáció!!!

Nyári napfény hozta hírét,
tudta, várjuk már nagyon,
s önfeledten viháncoltunk
e ragyogó, szép napon.

Vakáció, Vakáció!!!
Visszhangzott az iskola.
Nem csendült még egyszerre szó
ily harsányan tán soha.

S tényleg, jött a Vakáció,
szaladt fel, a kert alatt.
Eltüntette a leckéket,
hírmondójuk sem maradt.

Elrejtette a táskámat,
minden könyvet, füzetet.
Ceruza sincs. Mivel írjak?
Hopp, a táblán üzenek.

VA-KÁ-CI-Ó! Rajzolom fel,
színezem, hogy szép legyen,
s képzeletben kéz a kézben
járunk erdőn, réteken.

Víz varázsa hív a partra,
zsong, zsibong a rét, liget. 
Pajkos derű száll a szélben,
s virágillat. Érzitek?

Megtalálsz majd parton, dombon,
cseresznyefán, szederfán,
dinnyét falok kint a kertben
a forró nyár derekán.

S, ha támad a kánikula,
forróságot ont a Nap,
akkor biztos fagyit nyalva
hűsölök egy lomb alatt.

Nem fecsegek tovább róla,
hisz ismerjük oly sokan;
Vakáció. Együtt leszünk
egész nyáron, boldogan.

Vakáció!

Hol csellengtél, te kis kópé?
Késtél, oly rég vártalak!
Jólesik már elnyújtózni
kint, a lombos fák alatt.

Nem kell tankönyv, irka, táska,
pihen most a csengetés…
Rengeteg a tennivalóm,
felsoroljam? Nem kevés!

Holnaptól már nem kezdődnek
oly korán a reggelek
- ha kirúg az ágy magából,
komótosan felkelek.

Vár a bicaj, tollaslabda,
képregény a könyvtárban,
cseresznye és vén diófa
csalogat, hogy megmásszam.

Zöld pázsiton hempergőzöm,
pillangókat kergetek,
kifürkészek a környéken
minden árnyas rejteket,

majd a strandon, kipirultan,
sikoltozva, dalolva,
vízi-csúszdák ördögeként
csusszanok a habokba.

Jó, hogy itt vagy, Vakáció,
nézd, mindenki ünnepel,
hisz tudjuk, hogy velünk nyaralsz,
szeptemberig itt leszel!.

Egymástól búcsúzunk, nem a tanulástól

Mint mikor a magokból zsenge csíra fakad,
úgy kezdődött számunkra az iskolai lét.
Lassan kezünk nyomán formálódtak a szavak,
megismertük az írás, olvasás örömét.

Rácsodálkoztunk egyaránt rosszra és jóra,
voltunk mintagyerek, s égetni való kamasz,
néha nem hallgattunk az okító, feddő szóra,
de tudtuk, a gaztett és a csíny nem ugyanaz.

Mert csínytevők lehetünk olykor mindahányan,
de a huncutság biztos kamaszkori tünet…
Tanulni, felelni is kell az iskolában,
ám az órák között feltölthet egy kis szünet.

Ha elkövettünk bármi pajkosságot, vétket,
tudjátok, az egyik sem gonoszságból fakadt.
Lehet, pár perc múlva már bántuk az egészet,
de nincs delete gomb, ami megtörtént úgy marad.

Emlékeztek tán, kedves, szigorú tanárok;
ti is voltatok bohó, rakoncátlan gyerek.
A vagányság sokszor jól jön, de néha átok…
Van, hogy az egyik szem sír, de a másik nevet.

Emlékké szelídül az együtt töltött idő,
amely a gyermekkorunk nyolc évét öleli át.
Volt kirándulás, ünnep, verseny, vetélkedő,
s minden tanár átadta tudása legjavát. 

Akadt vidámság, derű, meg számtalan siker,
mely felértékelődik a múló évek alatt,
és hisszük, az igaz barátság sem tűnik el,
s az Eötvösben* töltött nyolc év megfelelő alap.

Ma egymástól búcsúzunk, nem a tanulástól,
mert több tudásra vágyunk és fejlődnénk tovább.
Hisszük, hogy a helyünket megálljuk majd bárhol
és felfedezünk számtalan, még rejtett csodát.

Sorsunkat mindnyájan saját kezünkbe vesszük,
tarisznyánkat vállra vetve most elindulunk.
Mivel az ösvényeink sokfelé vihetnek,
meglehet akad majd sokakkal közös utunk.

Törekszünk arra, amiért érdemes élni,
boldogságra vágyunk, s lám, előttünk az élet!
Fedezzünk fel, vagy építsünk, teremtsünk újat!
Hisszük, hogy hasznára leszünk e nemzedéknek!

2017. május 29.
* Az adott iskola neve behelyettesíthető.

Hurrá, nyaralok!

Nem titkolom, nagyon vártam.
Vakáció! Nincs tovább!
Júniustól igazoltan
kerülöm az iskolát.

Olyan távol leszek tőle,
amennyire csak lehet,
falun töltök a nagyinál
öt, vagy talán hat hetet.

Nem dübörgő utcazajra,
madárdalra ébredek,
s kinn, a kertben rózsalugas
csábítja a méheket.

Izgatottan kelek reggel,
nem lopom ám a napot,
megetetünk, megitatunk
fürgén minden állatot.

Mama kapál, én szorgosan
locsolom a palántát,
hogy gyorsabban fejlődjenek
répák, borsók, saláták.

Amíg a nap délidőben
aranyfényét hinti szét,
árnyékban ül cirmosunk is,
pihegnek a kiscsibék.

Árnyat keres kint a Bodri,
tyúkjaink sem kárálnak,
bodzabokor hűs rejteke
mindegyiknek szállást ad.

Fürge patak csobogása
hallatszik a rét alatt,
hol esténként koncertet ad
egy nagyhangú békahad.

Más ez, mint a városi zaj,
másabb itt az illat is.
Tán a Nap is szebben ragyog,
huncutabb a kis hamis.

Illatozva leng a zsálya,
bazsalikom, mentaág,
s ott, a fűben pár virtuóz
tücsökprímás vert tanyát.

Vén diófánk vaskos ágán
leng föl-alá a hintám
még este is, mikor a Hold
sápadt fénnyel kacsint rám.

Drága papi, nagyanyókám,
csuda remek itt a nyár!
Velem tart a sok-sok emlék,
ha a suli visszavár.

Búcsú az óvodától

Első nap az óvodában
sírdogáltam – úgy tudom.
Csordogáló könnyeim közt
mosolyt láttam arcodon.

Ölbe vettél, cirógattál,
megfogtad a kezemet.
Bátorító mosolyodból
sugárzott a szeretet.

Tyúkanyóként óvtál minket,
tanítgattál, neveltél.
Játék közben számtalanszor
velünk együtt nevettél.

Óvó nénik, dadus nénik,
kispajtások, óvoda…
Az itt töltött szép éveket
nem feledjük el soha.

Búcsút int a két kezünk

Reggelente sírdogáltam,
mint a többi kisgyerek,
amikor az édesanyjuk
búcsúzóul integet.

Hamarosan észrevetted;
könnyes szemmel érkezem.
Hogyha feléd nyújtózkodtam,
megfogtad a két kezem.

Elűzted a bánatomat,
mosolyogtál, nevettél.
Mindig, amíg veled voltam,
jó anyaként szerettél.

Vár a suli, el kell válnunk,
búcsút int a két kezünk.
Eljövünk még, de akkor már
iskolásként érkezünk.

Hív a csengő 

Hároméves múltam éppen,
eleinte sírtam, féltem.
Eltelt egy év, kettő, három,
hat gyertya ég a tortámon.

Gyorsan szálltak el az évek –
már nem sírok, nem is félek.
Sőt, hogyha még engednétek,
itt töltenék néhány évet.

Tudom, tudom, ezt nem lehet,
meg is értem, elmegyek.
Vágyom már a sok tudásra,
vár a tankönyv, irka, táska.

Csengő hív a tantermekbe,
vár a betű, számok, lecke…
Óvó nénik, kispajtások –
néha azért visszajárok.

Három vidám esztendő  

Gyorsan múlnak el az órák
édes lányom, (fiam) bizony ám!
Nyugtatott az első napon
menet közben jó anyám.

Könnyes szemmel bólogattam,
átöleltem a nyakát,
így jártuk be akkor reggel,
az óvoda udvarát.

Pihen most a babaszoba,
kisvonat se csalogat,
vendégeink hallgatják a
búcsúzkodó dalokat.

Három vidám esztendővel
lettem mára gazdagabb.
Indulnom kell, búcsút intek.
Vár a lecke, vár a pad.

Aranybúza - mezők éke

Aranykalász, aranybúza…
Kössed, kössed koszorúba!
Búzavirág legyen éke,
pipacs nyíljon közepébe!

Melengető napfény járta,
szél simított dús hajába,
megcsodálták erdők, rétek,
dísze volt a messzeségnek.

Megőrölve, megszitálva
langyos vízzel teszik tálba,
megkelesztve, megdagasztva
pihen kicsit a damasztba’,

majd kemence szája várja,
hogy pírt süssön orcájára.
Aranybúza - mezők éke -
vártunk már az új kenyérre!

A nyár üzenete

Napfény csillan fenn, az égen,
pajkos képpel rád ragyog:
Gyertek, gyertek apró lurkók,
biztos minden vártatok!

Ajándékot hoztam néktek:
kertek mélyén számtalan
vaskos retek, szeplős eper,
ízes szemű málna van.

Hársfa ágán ringatózó,
mézillatú kis virág
táncot jár a szellő karján,
s ezer szirmát hinti rád.

Szivárványszín a rét öle,
lágyan ring a Balaton,
aranyszínű fénykoszorút
sző a Nap a hajadon.

Utoljára cseng a csengő,
itt a szünet, fuss oda,
ahol vár a tavi csúszda,
hinta, labda, uszoda!

A szivárványhíd tetején

Már nem csattog, mennydörög,
néhány kósza csepp csöpög.
Megenyhültek a felhők,
a hóbortos tekergők,
s bár fent már a Nap nevet,
hintik még a permetet.

Merre lehet most a szél?
Hol pihent meg, hol henyél?
Ilyen színes csodát látva
lábat lóbál szájat tátva
fenn, az égi tünemény;
szivárványhíd tetején.

Ki látott már ilyen csodát?
Kapu ível a parton át.
Rétre ér az egyik lába,
másik meg az erdőt járja,
miközben a Nap nevet,
s könnyeznek a fellegek.

Napról napra

Hétfőn reggel útra keltem,
ballagtam a határban,
kedden délben lágyan ringó
búzamezőt találtam.

Szerdán hangos gépek jöttek,
alkonyatig arattak,
csütörtökre a környéken
szúrós tarló maradt csak.

Péntek reggel malomkerék
őrölte a szemeket,
szombaton a pékségekben
liszteszsákok hevertek.

Vasárnap, a konyha felől
kalácsillat lebegett,
s azóta már az új lisztből
süt anyukám kenyeret.

Látogatás az óvodában 

Elmeséljem, merre jártam?
Az volt ám csak a csoda!
Nem kastély volt, nem vidámpark,
nem héttornyú palota,

játszótér egy jó nagy házzal,
s abban számtalan szoba.
Óvoda volt. Ahogy mondom,
egy csodaszép óvoda!

Gesztenyefák lombja alatt
csúszda, hinta, mászóka,
kisvonat vitt minden utast
ott a mesevárosba.

S benn, a házban… El se hinnéd!
Káprázott is a szemem.
Minden szoba akkora volt,
mint egy tágas bálterem.

Polcaikon társasjáték,
sok mesekönyv, kirakó,
helikopter, dömper, repcsi,
a sarokban hintaló.

A lányoknak fodrászüzlet,
babakonyha, sok baba…
Annyit főztek ebédre is,
a fél város jóllakna.

Úgy várom, hogy odajárjak,
remek ott a hangulat!
Bár még izgat néhány kérdés,
fel is tettem anyunak.

Mi lesz majd az ovis jelem,
ki mond mesét, ki altat?
Lesz elég hely az ágyamban
csálé fülű nyulamnak?

Megnyugtatott, nem aggódom,
nézd, a kedvem oly csodás!
Szeretek majd odajárni,
mint a többi óvodás.

Hónapról hónapra 

Január a tél királya,
pompás szánon érkezik,
februárt még maskarában,
farsangolva élvezik.

Március már mosoly fakaszt,
derűt csal az égboltra,
áprilisban néha bizony
leszakad az ég fodra.

Májusi szél mámorító
illatfelhőt visz tova,
júniusban - sose bánkódj -
véget ér az iskola.

Július a piros húsú
görögdinnyét kedveli,  
augusztusban vízben pancsol
mindenki, ha teheti.

Szeptember már nap érlelte
szőlőszemet szedeget,
október fest minden ágra
rozsdabarna levelet.    

November már fagyot lehel,
nagykabátban didereg,
decemberi szép ünnepen
karácsonyfa díszeleg.

Vakáció, vagyis hurrá, nyaralok!

Nem titkolom, nagyon vártam.
Vakáció! Nincs tovább!
Júniustól igazoltan
kerülöm az iskolát.

Olyan távol leszek tőle,
amennyire csak lehet,
falun töltök a nagyinál
öt, vagy talán hat hetet.

Nem dübörgő utcazajra,
madárdalra ébredek,
s kinn, a kertben rózsalugas
csábítja a méheket.

Izgatottan kelek reggel,
nem lopom ám a napot,
megetetünk, megitatunk
fürgén minden állatot.

Mama kapál, én szorgosan
locsolom a palántát,
hogy gyorsabban fejlődjenek
répák, borsók, saláták.

Amíg a nap délidőben
aranyfényét hinti szét,
árnyékban ül cirmosunk is,
pihegnek a kiscsibék.

Árnyat keres kint a Bodri,
tyúkjaink sem kárálnak,
bodzabokor hűs rejteke
mindegyiknek szállást ad.

Fürge patak csobogása
hallatszik a rét alatt,
hol esténként koncertet ad
egy nagyhangú békahad.

Más ez, mint a városi zaj,
másabb itt az illat is.
Tán a Nap is szebben ragyog,
huncutabb a kis hamis.

Illatozva leng a zsálya,
bazsalikom, mentaág,
s ott, a fűben pár virtuóz
tücsökprímás vert tanyát.

Vén diófánk vaskos ágán
leng föl-alá a hintám
még este is, mikor a Hold
sápadt fénnyel kacsint rám.

Drága papi, nagyanyókám,
csuda remek itt a nyár!
Velem tart a sok-sok emlék,
ha a suli visszavár.

(2015. szeptember 15.)

Kép: hannahlouise123 / Pixabay 
Indexkép: Soorelis / Pixabay