Különösen kedves nekem ez a versszak:

„Az angyalok most ketten érkeztek,
Senki sem tudja, hogyan jöhettek,
Az asztalnál egy imába kezdtek,
Majd megfordultak, és továbbmentek.”

Ilyenkor óvatosan kicsomagolom azt a két szép angyaldíszt, amit sok-sok évvel ezelőtt a nagymamám ajándékozott nekem. A legfinomabb porcelánból készítették őket, helyes kis sapkát viselnek, teli-s teli szórták őket csillogó aranyporral. Ha kicsit meglendítem a figurákat, ruhácskájuk alatt kis csengő csilingel vidám hangon. Minden karácsonykor egészen magasan a fa csúcsán kapják meg az őket megillető helyet.

„Nem szeretek mindig itt lógni a magasban, ez olyan unalmas.” - fancsalodott el a jobb oldalon függő angyalka porcelán arcocskája.

„Na, ne mondd már! Öt éve lógsz a fenyőfa csúcsán. Innen mindig olyan jó rálátásunk van mindenre.” - a baloldalon függő angyalka, arcán elégedett mosollyal pásztázta végig pillantásával a karácsonyfát.

„Nem zavar téged, hogy már második éve egy közönséges lucfenyőn lakunk, nem pedig ezüstfenyőn, - ahogy ez megilletne minket.”

„De hát a fenyőfákat mostanság olyan drágán adják. Mit panaszkodsz? Örülj neki, hogy még egyáltalán állít valaki karácsonyfát, méghozzá ilyen nagyot és pompásat” -  csitította társát a másik porcelánangyalka.

„A gazdasszonyunk ezt csak azért tehette meg, mert a kisfia beleadott valamennyit a zsebpénzéből a vásárlásba. Még az kéne csak, hogy a gyerekeknek kelljen kifizetni a karácsonyfát. Te nem figyelsz oda, miről beszélnek az emberek odalent?” - mondta nekibuzdulva jobbfelől az angyalka.