Egyszer volt, hol nem volt…
Volt egyszer nem is olyan messze, nem is egy újságcikk, mely azt harsogta: „Szörnyeteggé tesszük agyonszeretett gyermekeinket”. Az elméletet még 2008 júniusában tette közzé Joseph Epstein, amerikai író, publicista, szerkesztő és – végzettségét tekintve - tanár. Bár akkor hazai portálokon is megjelent, nálunk tavaly kavart nagy port.
Epstein meglátása szerint a gyerekek uralma alatt élünk, ők diktálják az iramot a szülőknek, amely nem vezethet jóra. E szerint nem megfelelő értékrendet közvetít a gyerekeknek, hogy mindig és mindenben övék a vezető szerep. Hosszas értekezésében főként arról írt, mennyire mások a mai gyerekek, mint az ő idejében. Az ingerküszöböt, a teljesítményszintet, és a kötelességtudatot is megemlítette ezzel kapcsolatban, Epstein szerint ugyanis egyik sem jó irányba változott a mai generációkban, az elengedett gyeplővel nevelt gyerekekből felnőve szörnyeteg válik.
Bírálói szerint az egykori egyetemei tanár félrebeszél, akik pedig értik motivációit, azt mondják: nem túl, hanem rosszul szeretjük a gyerekeket. 

Talán túlzás azt mondani, hogy szörnyeteggé válnak a gyerekek, de álljunk csak meg és gondolkodjunk el ezen egy percre – az igen híres Disney mesében is kiderül, hogy a szörnyeteg valójában jámbor és kedves, épp csak soha senki nem volt, aki ezt felfedhette volna. Senki nem törődött vele, hogy megismerje őt, vagy megtanítsa az együttérzésre. Ha lett volna, akivel megossza óriási kastélyát és a kandallója melegét, temérdek könyvét, talán jelleme másként fejlődik, és soha nem válik szörnyeteg az ifjú hercegből.
„Hogyhogy nem törődik vele senki?” - kérdezzük felháborodva – „Hiszen sok száz fős személyzet leste minden kívánságát! Mindent megkapott, amit csak kért! Bár énvelem törődne így valaki!” - Gondoljuk és még csak nem is tévedünk nagyot.

De a feltaláló szépséges leánykája igaz szeretettel, együttérzéssel és odaadással közeledett felé, míg alattvalói pusztán a szolgák hűségével. Finom különbség van a két dolog között, némely helyzetben alig észlelhető és mégis…
Ha ezt a két dolgot külön tudjuk választani, jó úton járunk afelé, hogy helyesen szeressük gyermekünket és ne kényeztessük el – a szó klasszikus értelmében.

Az „elvesztett” lelkek – olyan gyerekek, akik végül rossz, veszélyes vagy bűnös útra léptek – szüleitől olyan gyakran hallani: „…hiszen mindent megkapott, vajon hol rontottuk el?”
Nos Epstein szerint éppen itt. Bár talán nincs mindenben igaza és kissé régimódi elveket vall, ebben a gondolatban azért van valami. Nézzünk néhány egyszerű példát. A mai világban nem szokatlan jelenetek sora következik:

Anya úgy érkezett az óvodába, hogy nem hozott semmi ajándékot…
A boltban anya nem vett még egy csomag cukrot a csoki mellé…
Anya nem teszi le azonnal a telefont, amikor gyermeke a ruháját húzgálja…
A másik gyerek nem adja át rögtön a hintát…
A kirakó darabja nem pattan be a helyére – még püfölésre sem…

Hogy mi a közös ezekben a jelenetekben? A főszereplő gyermek mindegyik végén magán kívül toporzékol, dühöngve tör-zúz, vagy kétségbeesett, szívettépő sírásra fakad. Az igazán érdekes dolog azonban ezután következik, ez pedig a szülői reakció. Anya ugyanis…

…rögvest kiszalad a boltba egy szelet csokiért.
…megveszi a plusz cukrot és – vigaszképpen – még egy nyalókát is.
…elnézést kér a hívó féltől és leteszi a telefont.
…kitessékeli az idegen gyereket a hintából, inkább ő kap hajba a másik anyukával.
…odaszalad és kikapja csemetéje kezéből a nem odavaló kirakódarabot, majd irányba fordítva odaadja a megfelelőt.

A mai kor embere már másképpen működik, mint régebben. Minden sokkal gyorsabb, így a gyermek számára ismeretlen problémák merülnek fel és oldódnak meg pillanatok alatt. Ha valamit nem kapni a boltban, átsétálunk a másikba, nem kell egy hetet várnunk, míg érkezik újabb szállítmány. A hiányzó információhoz nem kell megvárni a könyvtár nyitását, épp csak otthon be kell ütni a keresőbe. A kapcsolatba lépéshez nem kell várnunk a postára, a telefon, az e-mail és a messenger uralja a pillanatok alatt létrejövő kommunikációt.
Ezért aztán gyermekeink is ahhoz vannak szokva, hogy mindent azonnal megkapnak. Az emberi kapcsolatoknak, érzéseknek, és a tárgyaknak sincs semmi értékük, hiszen ha elromlik, majd jön a következő.  
A bökkenő - és az agyonszeretés igazsága - ott van, hogy az életben sajnos nem minden gyorsítható fel a technikával, nem minden vívható ki sírással vagy hisztivel, és vannak olyan értékek, melyeket tárgyakkal egyszerűen nem lehet közvetíteni. Folytassuk csak egy kicsit a fenti történeteket.

… Amint Anya megérkezik a csokival, gyermeke hajlandó kivonulni az óvodai csoportból, és nekilátni az átöltözésnek. Másnap Anya - hogy elkerülje a jelenetet – eleve csokival érkezik és végül ez így is marad az óvodai évek végéig. Persze körülötte mindenki más is átöltözik és hazamegy, de főhősünk ugyanezért a mutatványért jutalmat is kap minden nap. Más szavakkal: hozzászokik, hogy a jutalom alanyi jogon jár, ezért semmi különöset nem kell letenni az asztalra.
Nos, ha előbb nem is, felnőve az első munkahelyén, az évvégi prémiumok osztásakor lesz meglepetés. Arról nem is beszélve, hogy ez a kisgyermek talán sosem fog tudomást szerezni arról, hogy akkor ott régen Valaki egész nap őrá gondolt azt várva, hogy végre érte mehessen az oviba és karjába zárhassa.

… Amint elegendő édesség került a kosárba, a hisztéria elmúlik, mintha sose lett volna, ráadásul egy új, csodálatos dolgot tanított meg elkövetőjének: Ha elég hangosan kiabálok, minden elérhető.
A verbális – vagy később akár tettleges – erőszak melegágya, ha engedünk az akaratosságnak. Követelőző gyermekünket további követelésre késztetjük, aki végeredményben soha nem fog más utat keresni céljai elérésére. Minek szépen kérni/munkával kiérdemelni bármit, ha ki is lehet erőszakolni?
Talán ma, a multik korában ez az életképes hozzáállás, de biztosan arra akarjuk nevelni a legnagyobb, legcsodásabb kincsünket, hogy mindenkit eltaposson és féljenek tőle?

… A telefont letevő anyuka rövidesen „anyaszolgává” válik, mivel a telefon után jön a számítógép, a mobil, végül pedig az utcán váltott két szó a szomszéd nénivel – mind mind megy a levesbe, az újsütetű minidiktátor értékrendje ugyanis nem fogadja el, ha Anya mással is foglalkozik.
Anya lassan megszűnik létezni és robottá válik, aki otthon nem dolgozhat vagy végezhet házimunkát, fürödnie és fésülködnie – égrengető cirkusz terhe mellett - tilos. Csemetéje pedig úgy szocializálódik, hogy a Föld a Naprendszerrel együtt bizony csakis őkörülötte forog.
Csalódás egyre több éri majd, hiszen élete során előfordul, hogy barátai, partnerei és a körülötte lévők más felé is odafordulnak. Az óvodás korral együtt – az óvó nénik kitartó munkájának segítségével - kinőjük azt az elvet, hogy „Nem játszhatsz vele, mert te az ÉN barátom vagy!!!”, ennek a történetnek a főhőse azonban nem nő ki belőle soha. Kapcsolatait aszerint válogatja majd, ki csüng rajta és kit birtokolhat – így elszalasztja az igazi barátságot, a szívből jövő szeretetet és szerelmet is, hiszen számára mit sem ér, ha az illető haver/barátnő/főnök figyelmét bárki megkaphatja.

… Az a kisgyermek, aki csak Anya segítségével jut hintához, vélhetően másban is erre a megoldásra számít majd. Megszokja, hogy „anya úgyis elintézi”, így soha nem fog konfrontálódni. Önállóan nem tud konfliktusokat kezelni, az oviban is az óvó néni köpenye mögé bújik, hiszen ötlete sincs, mit tegyen. Az iskolában is mindent a szüleinek kell majd intézniük helyette.
Az erősebb személyiségek – akik fentebbi történetünkben már megtanulták, hogy erőszakkal minden kezelhető – ösztönösen megtalálják az ilyen embereket maguk körül és ki is használják védtelenségüket. Pedig ha ott és akkor, abban a régi történetben Anya megmutatta volna, hogy a hinta ugyan foglalt, de a rugós lovacska szabad, hősünk felnőve félelem és gond nélkül fordítana hátat és sétálna ki a kellemetlen helyzetekből.

… A kirakóval elakadt apróság szárnyal a boldogságtól, hiszen Anyának sikerült betömni a kirakóban a kiszemelt lyukat. De figyeljünk csak: a következő lyuknál már meg sem próbálja beforgatni a másik darabot, hanem rögtön Anya kezébe nyomja. Végül Anya kirakózik, a csemete pedig nézi. A továbbiakban egy-egy új játékkal már meg sem fog próbálkozni, az új jelszó az lesz: Anya, csináld meg!
S hogy miért? Lustaságból? Ritkább esetben igen. A gyakoribb sajnos, hogy a gyermekben fel sem merül, hogy ő maga is képes lehet egy-egy feladat, kihívás megoldására. A kirakó nehéz, a társasban csaltak, a cipőjét valaki elrakta, a tanár pedig szemét volt. Az utolsó lépés pedig, hogy a főnök pikkel rá. A felelősséget soha nem fogja vállalni – hiszen túlságosan kishitű lesz ahhoz, hogy felvállalja azt –, inkább keres majd bűnbakot a saját hibáira, és elhárítja a nehezebb feladatokat.

Ezek a történetek még egyvalamiben hasonlítanak. Az Anya mindegyik történetben SZERETI a gyermekét, azért követi el az első apró baklövést. Legalábbis ezt gondolja és érzi. És itt van a blöki elásva.
Nem szeretet a plusz csoki, a problémák félresöprése, a teljesítmény nélküli jutalmazás – ezek mind olyasmik, melyeket a mesében a herceg az udvartartásától is megkapott, a szükségletek azonnali kielégítése.
Ha azonban nem szeretnénk a Teáskanna vagy a Gyertyatartó szerepében megrekedni, inkább szeressünk igazán. 
Ne a csoki legyen az ajándék, hanem az ölelésünk.
Ne elsöpörjük a problémákat, hanem közösen oldjuk meg.
Ne jutalmazzunk ész nélkül, inkább tanítsunk küzdeni és kiérdemelni.
Fékezzük, ha túlzásba esik, ne engedjük el a gyeplőt.
Ne vegyünk le helyette semmit, inkább segítsük, hogy egy fejjel magasabb lehessen önmagánál.
 

Vajon mi a jobb hozzáállás?

„Szeretlek, ezért mindent megengedek neked, nem leszek szigorú, hogy ne bántsalak meg.
Mindent megkaphatsz és mindent megtehetsz, amit csak akarsz.
Senki nem mer majd bántani, aki mégis, azzal szemben megvédelek.
Ha problémád van, én majd megoldom helyetted, amire nem vagy képes. Mindig melletted leszek, és soha nem hagylak el. Mert én szeretlek.”
 

Egész jól hangzik igaz? De most inkább próbáljuk ezt:

„Szeretlek, ezért úgy nevellek, hogy ismerd a korlátokat, inkább én bántsalak meg velük most, mint más később.
Támogatlak abban, hogy önállóan elérhesd a céljaid és az álmaid.
Senki nem akar majd bántani, aki mégis, azzal szemben megtanítalak, hogyan védd meg
magad.
Ha problémád van, segítek, hogy megoldást találj, hiszen képes vagy rá.
Nem leszek örökké melletted, de soha nem hagylak el. Mert úgy nevellek, hogy az emberek szeressenek Téged.”

Pókfonál vékonyságú a határvonal és nem mindig látható jól, ezért mielőtt túl gyorsan cselekszünk, gondoljuk át, mit szeretnénk pontosan és hosszú távon közvetíteni. Ahogy egy neves csecsemőgondozó és kisgyermeknevelő mondta: „Úgy kezdd, ahogy folytatni akarod”.
S Joseph Epstein? Nos, nem feltétlenül értünk egyet a szavaival… de azt talán már sejtjük, mire akarta felhívni a figyelmünket.

…Itt a vége, fuss el véle.

Fotó: Samsung Nx30 / Max Pixel