"Engedd el!" - egy óvó néni fájdalmas búcsúja kis csoportjától

Óvónő vagyok. Nem csak azért, mert a diplomám ezt igazolja, hanem szívből, lélekből, hivatásból. Szeretem a szakmát, de még jobban szeretem a gyerekeket. Minden csoportomat mélyen a szívembe zárok, közel kerülnek hozzám. Főleg igaz ez akkor, amikor kiscsoportot kapok.

Egészen kis picurkán jönnek be az óvodába, totyogósak szinte még, fátyolos szemű anyukák és apukák ölelgetik őket az ajtóban és el sem hiszik, hogy így elrepült az idő… türelmesen kivárjuk a szívszorító pillanatot, anya- gyermek elválásának pillanatát, majd betipeg a kis pöttöm a szobába, szipogva körbe pillant és akkor… én leszek a pótmamája. Minden könny felszárítója, vigasztaló, igazságtevő, izgalmas játékokat mutató, dorgáló, nevelő, nevettető, minden. A világ arra a néhány órára, amíg anya vagy apa érte nem jön.

Aztán telik – múlik az idő, megismerjük egymást a gyerekekkel. Mindegyiknek tudom a gyengéjét, tudom mi a kedvenc játéka, meséje, mivel lehet mosolyt csalni az arcára… és ők is kiismertek ám engem, tudják, mivel lehet kihozni a sodromból, vagy mitől olvadok el, úgy, hogy haragudni se tudjak. Tudják, mivel nevettethetnek meg, és melyik az a hangom vagy arckifejezésem, amikor már egy pisszenés sem fér bele. Szoros kapcsolat ez, talán még bele sem gondolt senki milyen szoros. Itt állok hát az újabb év elején… most kezdjük a nagycsoportot. Olyan nagyok már! Mennyit fejlődtek, milyen szuper kis csapattá kovácsolódtunk mi itt össze!

De most minden más… Nekem is az elválás gondolata homályosítja el a szemeimet.

Új élet elé nézek. Csodálatos, izgalmas, áldott élet elé: kisbabám lesz. Mindig is erre vágytam! Nagyon boldogok vagyunk. De mégis, nekem ott van 16 gyermekem… szinte az enyémek. És az elválás előbb jött majdnem egy évvel, mint amire fel voltam készülve!

Mindenki csak ezt ismételgeti: ENGEDD EL. Rád már egy másik élet vár! Egy csodálatos élet, anya leszel! Ne törődj most már semmivel, csak magatokkal!

És persze tudom… igazuk van… de mégsem! Nem várhatja senki el, hogy egyik pillanatról a másikra átszellemüljek és már ne érdekeljen semmi. Ők az én picurkáim, látom a szemüket felcsillanni, amikor belépek a terembe, érzem a kis karjaikat a derekam körül, amikor spontán átölelnek és azt mondják szeretlek, büszkén húzom ki magam minden kiránduláskor, fellépéskor, ünnepkor, minden helyesen megválaszolt kérdésnél, minden kedves mondatuknál, amit a társuk iránt intéztek, könnyes szemmel fogadok el minden rajzot, és ugyanolyan lelkesedéssel iszom meg a reggeli kávét a műanyag kispohárból, vagy eszem meg a homoksütit, amit kifejezetten az én szülinapomra készítettek, mint 2 évvel ezelőtt.

„Ez az élet rendje! Hidd el ők is hip-hop elfelejtenek majd és továbblépnek” - mondják.  Igen ez talán így van… de most még nincs így. Most még egy törékeny pillanatig mi egymást siratjuk. Én itthonról, amiért nem lehetek velük, ők pedig az ajtóban, amiért nem én várom őket odabent… Egy törékeny pillanatig még én vagyok nekik a világ, a pótmami odabent, és ők az én kicsikéim. Minden elmúlik. Ez is elfog. És akkor mi…mi mind a 17-en elengedjük egymást. De most még nem. Most még ez a törékeny pillanat él, és senki ne kérje még, hogy engedjem el…

Szeretettel

Egy óvó néni