"Tudjátok, milyen egy nő szemébe nézni, akit a saját szerelme erőszakolt meg?" - Jocó bácsi üzenete gyerekekhez és szülőkhöz

Egyre többen adnak hangot évtizedek óta elnyomott fájdalmuknak, szégyenüknek, fedik fel legmélyebben őrzött, fájó titkaikat a #metoo kezdeményezésnek köszönhetően. Ettől azonban még nem lesznek különb helyzetben 20 év múlva az új generáció fiataljai, hacsak nem változtatunk valamin. Jocó bácsi üzenetét változtatás nélkül közöljük:

"Törjön a csend, törjön a csend, ne félj, ne félj!"

Egyre jobban dübörög a zaklatási botrány, nekem pedig ez a Zorán szám zakatol a fejemben. Dühös vagyok és mérhetetlenül szomorú... Persze, néhány kiragadott eset, ismert emberek ellen. De nem csak velük történik ez! Megfojt a tehetetlenség. Felnőttek állnak ki, egyre többen és mesélik el, hogy mit tett velük a nevelőszülőjük, az edzőjük, a tanáruk, a nevelőjük. Hosszú évek alatt elnyomott történetek kerülnek felszínre, törnek elő. Itt és most. De ugye nem gondoljuk azt, hogy ez a mai gyerekekkel nem történik meg? Ugye nem hisszük, hogy majd ha 20 év múlva kiállnak és elmesélik valakinek, attól nekik most jobb lesz? Mert nem... 

Tudjátok milyen egy zokogó kamasz szemébe nézni, aki végre egyszer el tudja mondani, mit élt meg edzésen kisgyerekként? Tudjátok milyen egy felnőtt nő szemébe nézni, akit anno a saját szerelme erőszakolt meg? Én tudom: szar. Mert hosszú évek elteltével is látod a szemükben a rémületet, a félelmet, a szégyent, az önhibáztatást, az értetlenséget... Ez mind ott rejtőzik a könnyek és a vidám tekintet mögött. Tehetetlenül nézed, ahogy a tagadás, a félelem és a rendszer érdektelensége elsöpri ezeket az ügyeket, gondosan betereli a szekrény legmélyére, mintha nem is lenne. Hányan élnek így, tagadásban? Azzal, hogy hallgatunk, azzal legitimizáljuk a zaklatást, az abúzust. Igen, mi mindannyian. 

Gyerekek, most hozzátok szólok! A szex emberek kölcsönös beleegyezésén alapuló öröm. Ha egy felnőtt úgy nyúl hozzád, simogat, taperol, fogdos, és olyan dolgokat kér, amit más nem, az nem normális! Nem, ez nem a szeretet jele, ez valami egészen más, amit egyedül nem fogsz tudni megérteni, felfogni és tenni ellene. Hiába kér meg, hogy ne mondd el senkinek, mert baj lesz, vagy a másik szülő szomorú lesz tőle, ne higgy neki! Nem, amit veled tesz, azt nem szabadna tennie! Bármi ilyen van, mondd el egy felnőttnek, akiben megbízol. Hidd el, segíteni fog! Ha nem, akkor addig menj, amíg nem találsz valakit, aki hisz neked és segít! Még véletlenül se gondold, hogy ez az egész a te hibád, hogy te tehetsz erről, mert nem igaz! Az tehet róla egyedül, aki ezt teszi veled. És ez nem elfogadható! Tudom, nehéz róla beszélni, de kell! Kell, mert ennek sosem lesz így vége... 

Felnőttek! Figyeljetek oda a gyerekekre, mert ha nem mondják is észrevehető, hogy valami megváltozott! Ha mesélnek valamit, járjatok utána, tegyetek ellene! Ha elhallgatjuk, mert ő szerető apa, anya, megbecsült tanár, sikeres és szeretett edző, akkor csak abban erősítjük meg, hogy ő ezt megteheti, bárkivel, bármikor. Tudom, könnyebb szemet hunyni, tagadni és nem elhinni. De attól még van! És igen, életeket, lelkeket nyomorít meg, ha nem teszünk ellene. Ha sokan teszünk, akkor talán a rendszer is elhiszi és észreveszi végre, hogy ez milyen méretű és milyen jelentőségű probléma. És talán végre az áldozathibáztatás átfordul elkövető hibáztatásba! Mert hiába hisszük, hogy ez csak mással, másnál fordul elő, sajnos bármikor, bárkivel előfordulhat, ugyanúgy a kisfiúkkal, mint a kislányokkal. Tegyük, amit tenni kell, beszéljünk róla, nem magunk miatt, hanem a gyerekek miatt... 

Köszönöm mindenkinek és minden tiszteletem azoké, akik mernek beszélni és mernek tenni. Álljunk oda melléjük, támogassuk őket! Csak könyörgöm, ne hallgassunk, hanem törjük meg a magunk által kreált és helyesnek vélt csendet!

Forrás: Jocó bácsi világa
Fotó: Alexas_Fotos / pixabay