Gyermekeink és a kudarc - hagyjuk-e őket néha veszíteni?
Kérdések, amelyek esetében mást mond a szülői szív és mást a józan ész.
A szakemberek tanácsa elég egyértelmű: ne hagyd a gyereket nyerni a játékban! Ám aki látott már a társasjátékot túl komolyan vevő, a veszítés következtében hisztériás rohamot kapó óvodást, az valószínűleg átéli a szülők tanácstalanságát: most akkor folyamatosan nyerjen a felnőtt, ezzel egyszerre tegye tönkre a családi estét és vegye el a gyerek kedvét örökre a játéktól, vagy hagyja őt győzni, ezzel helytelen üzenetet közvetítve felé?
A probléma érthető. Tapasztalatok szerint a kisgyerek olyan 4-5 éves koráig nem is igazán érti a nyerni-veszíteni fogalmát, arra pedig, hogy a vereséget méltósággal tudja kezelni, 10-12 éves koráig várni kell. Felnőttként emlékszel még arra, milyen stresszes volt alsós korodban egy-egy Ki nevet a végén?-parti, és - ha esetleg a jelenetek rendezéséből addigra már ki is nőttél - lelkileg mennyire földhöz vágott, ha valaki kiütötte a bábudat? Idő kellett ahhoz, hogy megtanulj pusztán örömből játszani.
A legtöbb óvodában ma már éppen ezért kerülik az olyan megmérettetéseket, amelyekből egyértelmű győztesek és vesztesek kerülnek ki, s ha esetleg rendeznek is például futóversenyt, gondoskodnak arról, hogy mindenki érmet kapjon. Ez pici korban talán rendben is van, attól azonban egyre többen óva intenek, hogy a kudarckerülő hozzáállás az egész gyermekkort végigkísérje.
Kapcsolódó cikkünk: Te is a legjobbat akarod a gyerekednek? Lehet, hogy rossz úton jársz
Iskoláskorban ugyanis egyre több lesz az olyan helyzet, amelyben már a valós elért eredményt és tudást értékelik. Ha nem számítjuk az olyan elfajzott jelenségeket, mint a hatévesek felvételiztetése az általános iskola első osztályába, akkor is egyre több, amúgy normális keretek közé szorított megmérettetéssel találkozhatunk.
Hangszer- és balettvizsga, szavalóverseny, sportmérkőzések. Események, amelyek már valódi felkészülést igényelnek, és ahol bizony előfordulhat, hogy akár a nem megfelelő mennyiségű gyakorlás, akár pillanatnyi leblokkolás miatt (bár ez utóbbi sokkal ritkább, mint amennyire félni szokás tőle) nem sikerül megugrani a lécet.
Nem az a kérdés, hogy ha mindez bekövetkezik, az rosszul érinti-e a gyereket. Természetesen igen. Elbukni senki sem szeret. Minderre azonban nem az a megoldás, hogy szülőként eleve megóvjuk őket az ilyen helyzetektől, hanem az, hogy megpróbáljuk a javukra fordítani ezt az amúgy értelemszerűen nem túl kellemes tapasztalatot is. Ha megengedjük nekik, hogy olykor sikertelenek legyenek, ám közben biztosítjuk őket a folyamatos érzelmi támogatásunkról, abból sokkal többet profitálnak, mintha egész gyermekkorukban kizárólag győztes helyzeteket teremtenénk számukra. Az életben ugyanis nem fognak mindenben nyerni, és ez egyáltalán nem is baj.
Kapcsolódó cikkünk: Miért baj az, ha túlféltem a gyerekemet?
„Mindenképp nyerni fogsz, ha mást nem, tapasztalatot.” – mondogatták nekem gyerekkoromban, és utáltam ezt a fordulatot. Egyszerűen cinikusnak tartottam (anélkül, hogy a szót magát ismertem volna). Harmincon túl azonban megértettem. Hálás vagyok, amiért megtanultam méltósággal veszíteni, és úgy felállni a látszólag elbukott ügyek mellől is, hogy elmondhatom, végső soron megérte. Ezt azonban nem lehet húsz éves kor után elkezdeni.
A kudarckerülő hozzáállás egyik fő mellékhatása, hogy a valódi sikerélménynek sem ad lehetőséget. Aki soha nem versenyez, soha nem próbálja ki magát semmiben, az értelemszerűen győzni sem fog. Ismertessük meg hát gyermekeinkkel a sikert, és tanítsuk meg őket méltóképpen veszíteni is!
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértõnk, vagy ha egyszerûen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
Közösségi hozzászólások: