Nézem a német televízió műsorát reggelente és gondolkodom. Vajon mi az, ami megfogja a nézőt, ami elgondolkodtatja, amikor ezt a műsort nézi.

Anyacsavar, illetve anya csere, két család tíz napra kicseréli a ház asszonyát, az anyát, a feleséget. Igen tudom nálunk is van hetente egyszer az esti órákban.

Olvasom a kritikákat, hallgatom a lesújtó véleményeket, és közben tudom, mégis sokan nézik.

Persze, hogy ki van találva, el van túlozva, meg van beszélve, de akkor is. Van mondani valója, még ha nem is az, ami nekem jut eszembe.

Mert hát miről is van szó: Van ugyebár egy életem amit megszoktam, kialakítottam, vannak gyerekeim férjem és van egy otthonom ahol lakom. Aztán van egy véleményem más anyákról, más életekről. Nyilván, hogy általában azt tartom jónak ami nekem van, és csóválom a fejem, hogy ejnye bejnye egyesek mennyire nem tudják hogyan is kell élni, hogyan kell gyereket nevelni, háztartást vezetni.

„Én képtelen lennék így élni” fogalmazom meg végül.

Aztán jön ez az anya csavar, vagy csere és belecsöppenek egy életbe amit eddig csak kívülről láttam. Az első reakció szinte mindig ugyanaz. Az anya elképedve járja körül a házat, az idegen otthont és látszik az arcán: (akarja is hogy látsszon) ez nem az ő világa. Függetlenül attól, hogy a körülmények jobbak a ház gyönyörű, a berendezés pazar. Amit pedig ott hagyott jóval szerényebb, öregebb, „lelakottabb”. Elkezdődik a csere élet és jönnek a bajok. Igaz ki vannak élezve a konfliktusforrások, az apákban semmi tolerancia, kemények és határozottak, de tulajdonképpen csak így lehet belevágni a közepébe. Közvetlenül „kicsomagolva” kapjuk az élet – amúgy -  rejtett titkait egy egy család magán életét, szokásait, életmódját. Aztán csaknem mindig kiderül, nincs pontos recept, nincs tuti család modell, csak általános szabályok vannak, amivel mi élünk és gazdálkodunk úgy, ahogy mi szeretnénk élni és ahogy a körülményeink, lehetőségeink engedik.

Lehet szerényebb körülmények között boldogan élni és lehet pazar lakásban a pedantéria és túlszabályozott mindennapok fogságában szinte rabszolgaként.

Persze ehhez nem kell egy tv műsor. Ahhoz sem kell, hogy egy kicsit megértőbbek legyünk, ne ítélkezzünk azonnal mások életéről, mert nem tudhatjuk, nem derülne e ki egy anyacsavar alkalmával, hogy az általunk tökéletesnek hitt életmód, az értékrend, ami szerint élünk, bizony nem az igazi és a másik jobb. Amit mi lustaságnak hiszünk az nem biztos, hogy az, és fordítva, amiről azt hisszük fölösleges az igenis szükséges.

Szükség van arra is, hogy néha átlássunk  a mások világba, észrevegyük, egy kicsit elszeparáltuk magunkat a világtól és másoktól, szabad tanulni és példát venni mindent szabad és kell, ami jobbá és szebbé teheti az életet, amit élünk.

Néha kell egy képzeletbeli anyacsavar, hogy tisztán lássunk, hogy ne erőltessünk rá családunkra olyasmit, amit nem szeret, ami fölösleges és ne fosszuk meg attól, ami bár nem feltétlenül hasznos és ésszerű, de nagyon jó és megszépíti a mindennapokat.