Mi a különbség a különböző, a viták rendezésére szolgáló eljárások között?

A négy lehetőség közötti különbségeket a következő kérdésekre adható válaszok szerint vizsgáljuk meg:
Mennyire szabályozott az eljárás?
A teljesen spontán, csak az érdekeltek részvételével zajló tárgyalásban minden szabályt a helyzet és a résztvevők belátása szab meg.
A mediációban már egy harmadik fél is jelen van és neki éppen az a szerepe, hogy rugalmasan ugyan, de valamiféle szabályozott menetet biztosítson a tárgyalás mederben tartása érdekében.
A választott bírói eljárásban a felek közösen jelölik ki a döntőbírót, illetve testületet és az eljárási szabályokat is maguk határozzák meg, ami azután már kötelező lesz az eljárás során.
Az állami bírósági tárgyalások menete közismerten külön törvényben szabályozott és attól szintén csak a törvényben lefektetett esetekben lehet további szabályok szerint eltérni.
Az érdekeltek milyen mértékben tudják befolyásolni a végeredményt?
A tárgyalás során csak és kizárólag a feleken múlik, miben állapodnak meg. Ha nincsenek olyan érzelmi zavarok, amik megakadályoznák a józan párbeszédet, akkor ebben az esetben a legvalószínűbb, hogy mindenki számára a legkielégítőbb egyezség, megállapodás jöhet létre.
Hasonló a helyzet a mediációban is: itt sincs senki más, aki beleszólna a vita tárgyába. A mediátorra azért van szükség, mert az érdekeltek között olyan kommunikációs akadályok alakultak ki az idők folyamán, hogy éppen a józan belátásukat nem képesek használni. A felhalmozódott érzelmek már megakadályozzák őket abban, hogy világosan lássák akár a saját érdekeiket is, a másik, vagy a többi fél érdekeiről már nem is beszélve. Ha tehát a mediátor segít nekik túljutni ezeken az érzelmi gátakon, akkor a tárgyalási helyzettel azonos módon, teljesen a saját kezükben tudják tartani a döntést.
Az arbitráció esetén az érdekeltek arról döntenek szabadon, hogy kit (kiket) és milyen eljárási szabályok betartása mellett ruháznak fel azzal a joggal, hogy helyettük hozzanak döntést egy esetleges vita során. És mivel maguk és közösen választották ki a döntőbírót, a döntés ellen még csak fellebbezésnek sincs helye egyik fél részéről sem.
A hagyományos bírói eljárásban csupán annyi döntési szabadsága van a feleknek, hogy akarják-e ezt, vagy sem, azaz elindítják-e a pert. Ezt még az is súlyosbítja, hogy gyakorlatilag csak az egyik fél ilyen döntése elegendő a folyamat beindítására. Amiben viszont minden fél osztozik, az az, hogy teljesen ki vannak szolgáltatva egy kívülállónak, akinek szabad keze (lásd még a következő két kérdést is) van a tények mérlegelésére és ennek alapján a döntésre.