Három gyermekem van. Egy öt éves lány ikerpár és egy négy éves kisfiú. Bizony voltak olyan pillanatok, időszakok az elmúlt 5 évben, amikor úgy éreztem életem legnehezebb szakaszát kell élnem.

Az, hogy mennyi pelenka fogyott nálunk egy időben számtanilag kifejezhetetlen. Gyakorlott anyukák fejben simán kiszámolják. A lennedő anyukákat pedig nem szeretném eltántorítani ezzel a feladattal. De ez később lesz fontos.

Ülsz a kanapén üveges, bevérzett szemekkel és pocsékul érzed magad. Annyira fáradt vagy már aludni sem tudsz. Idegrendszered összezavarodott és kezded elfelejteni mit miért is csinálsz, minek mi az értelme. Kavarognak benned az érzések. Kezd az egész egy nagy groteszk komédiává vállni – csak sajnos te vagy a főszereplő. 

Miből is lehet ilyenkor erőt meríteni? Mi az ami segít átélni ezeket a pillanatokat? Természetesen a humor. Én csak életképeknek hívom őket. Mert az élet mindig produkál valamit, amin lehet nevetni. Ezekre jó visszaemlékezni vagy éppen átélni. És bizony pár év múlva már nem is tűnnek az átélt nehézségek annyira borzalmasnak. Bízom benne, hogy minden embernek megvannak az életképei, amikhez nyúlhat egy – egy nehéz pillanatban. Íme néhány példa.

1., Életkép:

Hetek óta ólálkodik a házunk körül egy kóbor kutya. A szokásos velejáró kellemetlenségek. Pisi, kaki – persze a legrosszabb helyeken, feldöntött és kifosztott szemeteskuka. A gyanú kezdett megfogalmazódni bennem: talán a kóbor kutya nem is annyira kóbor. Vad elszántsággal és bizonyítási vággyal fűtve, valamint digitális fényképezőgéppel felszerelkedve, hajnalban elhelyezkedtem lesállásomba, ami nem volt más mint a gyerekszoba ablaka. Innen ugyanis jól látható a keddenként elvitelre kihelyezett szemetestároló ( amit minden héten brutális támadás ért, feldöntve és kiborítva  annak cseppet sem szalonképes tartalmát ). Már előre örültem, hogy ravasz cselemmel perdöntő bizonyítékot szerezhetek a szomszéd szökevény kutyája ellen.

Ezzel a cseppet sem szende mosollyal az arcomon lassan felhúztam a redőnyt. Csak hallkan, nehogy neszezzek az alvó gyerekek felett vagy elijesszem a tettenért ebet. A lassan felgördülő redőnyszelvények mögül felbukkant az utca képe a halvány közvilágításban. Ekkor elémtárult a látvány, ami rögtön csalódással töltött el.

Elkéstem. A kutya gyorsabb volt nálam. Valószínüleg egy korábbi órában már megejtette titkos látogatását és bevégezte mocskos tettét. Utána csak a szokásos maradt: felborult szemetes, kiszóródott és szétcsócsált ételmaradékok kb. 2 méteres sugarú körben. A szél már széthordott néhány papírt. Csalódottságom kifejezhetetlen volt. Már láttam magam előtt, hogy ki kell mennem a házból a sötét hidegbe felállítani a szemetest aztán összetakarítani a széthord hulladékot. Csodás program.

Dühös voltam és elkeseredett. Úgy éreztem ezt már nem lehet fokozni, de ekkor hallottam közeledni a hajnali busz hangját. Igazából nem is figyeltem rá, hiszen még puffogtam a történteken. A közvilágítás fényében azonban még tartogatott számomra a hajnal meglepetéseket. Közeledett a busz friss lendülettel. Siet, hiszen viszi a hajnalban munkába igyekvőket. Elsuhan a mi házunk előtt is. Csak egy pillanatra látom, de éppen elég ideig ahhoz, hogy végignézzem ahogy a nagy gonddal külön nejlonba tett használt gyermekpelenkákon áttapos a nagy monstrum. Szétkenve annak tartalmát az úttesten. A látvány és az érzés leírhatatlan volt a hatás pedig fokozhatatlan. Az a fajta nevetés tört fel belőlem, amit az ember szerencsétlenségében érez.

 A gyerekek mindenfélét mondanak, fogalmaznak amíg megtanulnak beszélni. Én kiskoruk óta gyűjtöm ezeket az arany mondatokat és bizony elő – elővesszük őket, ha a család együtt van.

 Ime néhány közüllük:

-          Anya vasal. Eszter minden percben kitalál valamit, amit oda kell neki vinni. Anya mondja neki, hogy vasalnia kell, ne keverjen. Erre Eszter: Sajnos mindjárt ki kell dobnom a vasalódat.

-          Anna kakil a bilibe. Mikor végzett nyafog. Mi a baj, kérdem. Azt mondja: én nem ilyet akartam kakilni. Kérdezem tőle: akkor milyet? Erre ő: lovacskát akartam kakilni

-          Anya kérdezi: ki megy jövőre oviba? Tomika kiálltja: ÉN! – és mit fogsz az oviban csinálni? – erre Tomika: ebédelni.

-          Hajnali három óra. Tomikát tisztába kell tenni, mert nagy a pelusa. Apa akcióba lép. Tomika megébred és azt mondja: nem köll tisztába tenni … nyafog … gonosz vagy.

-          Apa és Tomika karambolosat játszanak. Eszter kicsit távolabb játszik egyedül. Éppen megtörtént a karambol és apa mondja, hogy jönnek a mentők és a tűzoltók, mert valakit elütöttek. Erre Eszter megkérdezi: - és bocsánatot kértek tőle?

-          Tomika rajzol, közben mondja, hogy éppen hol tart: ez a szeme, ez a szája ez a farka … ez a pótkocsija … Anya kérdi tőle: és ez milyen állat Tomika? Válasz: delfin

-          Eszter a játékpénztárgéppel játszik. Egyre erősebben üti. Anya rászól, hogy szépen játsszon vele, mert tönkre fog menni. Erre ő: De anya! Én a Jézuskával csetelek.

-          Anya menstruál. Eszter nagyon figyel. Kérdezősködik. Megtudja, hogy majd neki is lesz ilyen. Erre ő: Látod anya én ezért akarok Zorró lenni.

-          A gyerekekkel templomban voltunk. Hétköznapi misén ( fél óra ). Mikor haza értünk Eszter ledobta a ridiküljét a kanapéra és hátradobta a haját, majd ezt mondta: Ez nem igaz. Hogy tarthat valami, ennyi ideig?

-          Hatodszor ment körbe a Csipkerózsika. Anya bepróbálkozik. Te Esztike nem nézhetné anya egy kicsit a tévét? Eszter: nem, megy a Csipkerózsika. Anya: de nem is nézed. Ha nem nézhetek tévét, akkor megyek vasalni. Eszter: akkor menjél vasalni, mert az a dolgod.

-          Anya menstruál. Tomika nagyon néz, de nem szól és nem is kérdez. Este az ágyban egyszer csak felül és megkérdezi: vérzik a puncid? Mondom neki, igen – de nem fáj. Erre ő: megszúrtad késsel?

-          Eszter az Annának: Hova mész? Anna válasza: kakilni. Eszter megdöbbenve: egyedül? Anna: igen. Eszter: sírni fogsz. Anna: akkor vigasztalj meg.

-          Patikában vagyunk mind a három gyerekkel. Odajön hozzánk egy nagyon öreg bácsi és egész közel hajol a gyerekekhez. Mondja nekik: jaj de aranyosak vagytok … a gyerekek lesnek. Egyszer csak Tomika megszólal: neked csak egy fogad van..

-          Anna megtalálja az Ági ( nagynéni hatvan felett ) fogát az előszobában. Felkiált: Ági a fogtündér még nem vitte el a fogadat.

-          Anya mondja, hogy hideg van. Kérdezi a gyerekektől, hogy ki fázik. Erre Eszter: én langyos vagyok.

-          Az autóban ül az egész család. Anya és apa látja, hogy az út közepén egy elütött macska fekszik. Már nem tudjuk elkerülni, hogy a gyerekek lássák. Apa mondja: látjátok a cica alszik. Mindhárom gyerek nyújtogatja a nyakát és kerek szemmel néznek. Anna mérgesen mondja: ez a cica nem is alszik, hanem meg van dögölve.

-          Eszter mondja: anya én tudom, hogy mit jelent az, ha valaki meg van halva – az azt jelenti, hogy valaki elment a háborúba és lelőtték

 Gyakran hívnak minket vendégségbe. Mivel csak mi vagyunk öten minden alkalommal viccesen megjegyzem a kedves invitálónak, hogy jól meggondoltad? Hiszen, ha mi elmegyünk valahova az egy kisebb partraszállásnak felel meg.

2., Életkép:

Egy sima hétköznap, mezei ebédidő. A konyhában áll a bál. Ketten vagyunk a férjemmel. A feladat nem kicsi. Meg kell etetnük egy másfél éves ikerpárt és egy fél éves gengszter palántát úgy, hogy ne sérüljön meg senki illetve közben mi is némi táplálékhoz jussunk.

Tulajdonképpen két hatkarú polip kéne.  A helyzet cseppet sem szívderítő. Már minden össze van kenve, már mindenbe beleettünk, de még nem ettünk rendesen semmiből.

Étel az asztalon, étel a földön étel kezeken, lábakon, arcocskákon. Valaki sír, mert nem kapja rögtön valaki pedig már nem kéri …. úgy érzem szétmegy az agyam.

Nagyon éhes vagyok, szomjas és álmos. Nézem a férjem és az arcát az ez biztos velünk történik arckifejezést, ami kb. egy éve ott ül a pofiján.

Ebben a felfokozott állapotban egyszer csak csengettek. Mindenki felkapja a fejét.

Én már ugrok is. Mert érzem itt az idő, az én időm. Az összes felgyülemlett agressziótól megszabadulhatok, ha kinyitom az ajtót. Mert bizony kinyitom és megölöm azt, aki az ajtó másik oldalán áll. Ő a halálfia.

Konkrétan egy középkörú, udvarias férfi mosolyog az ajtóban. Megköszörüli a torkát és azt mondja:

Csókolom, én vagyok az új állatorvos és jöttem vért venni a lótól.

Leforráztak. Erre nem számítottam.

A lakásból hallom kiszűrődni a zajokat sírás, kanálcsörgés és várjál egy kicsit utasításokat. Szemben pedig egy nagyon valószínütlen fazon, aki jött vért venni a lótól. Természetesen hamar tisztázódott a dolog, nem messze tőlünk lakik egy család, akik bértartással foglalkoznak és a doktor úr bizony eltévedve csengetett be minozzánk.

Csalódottan visszakullogtam a konyhába. Nem lesz ölés, halálfia elment. Visszaérve férjem kérdezi mégis ki volt az? Hm, ki lett volna? Az állatorvos, jött vért venni a lótól. Döbbent csend után a közönyös válasz: az jó. És az élet ment tovább. Jöttek a maszatos kezecskék, arcocskák és az örökké ragadó asztal.