Kedves személyzet, rémes protokoll

„18 éves korom óta ugyanahhoz a nőgyógyászhoz jártam. A választásomban egy dologhoz ragaszkodtam csupán, hogy az illető nő legyen.  Meg voltam elégedve az orvosommal, ezért a szülést is vele terveztem. Mikor elhatároztuk, hogy jöhet a baba, nagyon gyorsan teherbe is estem. Az orvosom minden protokollt betartott. Az első szülésnél még azt gondoltam, hogy úgy kell csinálni mindent, ahogy mondják. El kell fogadni és kész. Két kérésem volt csak: ne indítsák be a szülést mesterségesen és ha megoldható, akkor ne legyen gátmetszés. A „hozzáértők” azonban nem engem néztek, hanem a naptárt és amikor szerintük eljött a terminus, megindították a szülést. Hiába kértem, hogy adjanak még időt, nem hallgattak rám. 8 óra alatt szültem meg Alexet 4120 grammal. Gátmetszéssel, amit nem akartam és nem is kérdezték meg, hogy akarom-e, ezért valóságos traumaként ért, mikor megtudtam, hogy vágtak. Pokolian le voltam gyengülve és a felépülés, a gyerekágy sokkalta jobb is lehetett volna, ha minden máshogy történik. Úgy mentem haza a kórházból, hogy soha többet nem akarom ezt újra átélni.”

Azt hittem, hogy a parkolóban megszülök…

„Hosszú évekig szóba sem jött a testvér kérdés. Mikor aztán 3 éves lett a kisfiunk, kezdtek tompulni bennem az emlékek. Elsőre összejött a tesó és én ugyanannál az orvosnál maradtam, akinél az elsőt szültem. A 37. hétnél meg akarták indítani a szülést, mondván: „ez a gyerek sokkal nagyobb lesz, mint amekkora a bátyja volt”. Hidegzuhanyként zúdultak rám a rég elfelejtett érzések, de nem tudtam, mit csináljak. Épp kapóra jött, hogy az oviban hányás-hasmenéses vírus tombolt. Gondoltam, ezzel időt nyerek, legalább egy keveset. A 38. héten ismét behívtak szülésindításra. Teljes pánik uralkodott el rajtam. A környezetemben viszont mindenki értetlenül kérdezte, hogy miért hisztizek, hiszen tudtam, mi vár rám. Felhívtunk egy ismerős orvost, aki végül megnyugtatott, hogy a 41. hétig jogom van bármit visszautasítani. Erőt gyűjtöttem és közöltem a nőgyógyászommal, hogy ilyen lelki állapotban képtelen vagyok bemenni. Megértette, nem erőltette tovább és a legközelebbi NST vizsgálaton való találkozót fixáltuk. Aznap este úgy megnyugodtam, hogy beindult a szülés. Eleinte csak egy-két összehúzódás jött, végül egy teljes napon át vajúdtam otthon, másnap este pedig már anyukám unszolására mentünk be a kórházba az akkor 5 perces fájásokkal. Megálltunk a kórház előtt a kocsival és én úgy éreztem, hogy a parkolóban mindjárt megszülök. Ahogy beértünk a szülőszobára, ritkábban jöttek az összehúzódások. Burokrepesztés után egy kevéske Oxytocint kaptam - amihez már kérték a beleegyezésemet -, végül Félix gátvédelemmel szó szerint kirobbant belőlem. Először nem hitték el nekem, hogy jön a baba, amikor pedig rájöttek, hogy mégis én érzem jól, őrületes kapkodásba kezdtek. Összességében ez a szülés egy szép élmény volt, de ott világosodtunk meg, hogy egy igazán háborítatlan szüléshez nem kellett volna bejönnünk a kórházba.”

A Covid győzte meg az anyukámat

„A harmadikra már úgy készültünk – még mielőtt megfogant –, hogy az otthonszülésre keresünk majd megoldást. Eleinte csak és kizárólag a nagymamámat avattam be, aki az első gyerekét otthon szülte, a másodikat pedig kórházban és ez utóbbi szörnyű élmény volt a számára. A mamám végig a cinkostársam volt. Figyelemmel kísérte, ahogyan bábákat kerestünk, intéztük a háttérkórházat, végül beavattuk a terveinkbe a nagypapámat is, aki szintén örömmel fogadta a hírt. Később aztán az anyukám is tudott már arról, hogy miben mesterkedünk, de nem örült neki. Féltett. Talán az időközben kialakult vírushelyzet miatt fogadta el könnyebben a döntésünket. Ha nincs a Covid, akkor nála nem történt volna meg ez az áttörés. Mi még a pandémia kirobbanása előtt döntöttünk az otthonszülés mellett és nem csak emiatt, mert - véleményem szerint - ennek egy belülről jövő elhatározásnak kell lennie.”

Egyetlen hüvelyi vizsgálatom sem volt!

„A jogszabálynak megfelelően két bábával szültem, akikkel előtte egy 2 napos felkészítőn vettünk részt a férjemmel. Az első 5 percben tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk. Nagyon tetszett, hogy a bábák senkit nem akartak meggyőzni arról, hogy az otthonszülés lenne a jó választás. A kórházról is úgy beszéltek, hogy ha úgy adódik, hogy be kell menni, akkor azt fogadjuk el, hiszen valamiért szükségünk van a segítségre. Ez volt a legnyugodtabb várandósságom. Összesen öt hasi ultrahangot végeztek (a terhesség megállapításával együtt) a kilenc hónap alatt és trimeszterenként egy laborvizsgálatot.  Úgy gondolom, hogy ha nem tartozol orvoshoz, akihez havonta jársz, akkor legyünk őszinték, le is van tojva az ember. Ennek jelen helyzetben még örültem is, mert rengeteg felesleges vizsgálattól kíméltem meg magunkat. Csak a védőnőnkkel találkoztam havonta, amikor az ő protokollja szerint kellett. Eleinte ő sem volt lelkes a tervünk miatt, de elfogadta és nem hátráltatott semmiben sem. Nagyon kevés emberrel osztottam meg az otthonszüléses döntésünket, de azok közül mindenkinek az volt az első reakciója, hogy milyen bátor vagyok. Én erre csak annyit mondtam: Másodszor voltam bátor, hogy a történtek után ugyanoda vissza mertem menni. Elsőre tudatlan voltam ezen a téren.”

Ha az első a pokol volt, hozzá képest a második a mennyország, ezt pedig már nem lehet hova fokozni…

„Magától történt minden, úgy, ahogy annak lennie kellett. Hajnalban elfolyt a magzatvíz, amit leellenőriztünk és teljesen tiszta volt, egy óra múlva pedig rövid 5 perces fájások jöttek. Izzítottuk a bábákat, hogy ebből bizony hamarosan szülés lesz. Közben bekészítettük a terepet: lepedők, labda, zuhany. Ami a fiúknál jó volt, abból most nem esett jól semmi. Állva vajúdtam, jártamban-keltemben bútoroknál cövekeltem le. Reggel fél 8 körül anyukám elvitte a „nagyokat”, ekkor szóltunk a bábáknak, hogy induljanak. Amikor beléptek az ajtón teljes nyugalomban, mi is fellélegeztünk, hogy most már minden sínen van. A férjem körbe vezette őket, kipakoltak, engem pedig hagytak közben csendben vajúdni. Még arra is engedélyt kértek, hogy meghallgathatják-e a baba szívhangját, nem értek csak úgy hozzám. Ez nagyon jól esett. Borogatást készítettek, hogy próbáljam ki és ha nem jó, csak jelezzek egy biccentéssel. Csak és kizárólag arra figyeltek, hogy nekem mi a kellemes. Egy-egy szót kérdeztek csak, nem többet, amire akár bólintással is tudtam reagálni. Nem zökkentettek ki a folyamatból.

A rendszeres 5 perces fájásoknál – az addig átélt fájdalmakhoz képest – azt gondoltam, hogy nagyon az elején vagyunk. Nem bírtam már állni, le kellett ülnöm, de sehogy nem volt kényelmes, így letérdeltem a kanapé elé. Bábáim csendben ott termettek és párnát tettek a könyököm alá, hogy kényelmesebb legyen. Innentől számítva az ötödik fájásra meg is született Olívia. Hihetetlen érzés volt. Térdelő pozícióban érkezett és én végig éreztem, ahogy lépésről lépésre egyre lejjebb jön. A lábaim között adták át, azonnal a karomba foghattam. Egyáltalán nem éreztem a korábbi szüléseimnél megismert kimerültséget. Olívia lett a legnagyobb gyerkőc mindhárom közül, 4300 grammal bújt ki, de egy karcolásom sem lett. Halkan sírt fel és ahogy megkaptam, azonnal megnyugodott és azóta is ugyanilyen békés kisbaba. Annyira, hogy ilyen talán nincs is. A bábák felsegítettek a kanapéra, innentől kezdve még jó félórát pulzált a zsinór, míg a kislányunk szopizott. Megmérték, odaadták az apukájának, majd úgy egy órára rá megszületett a méhlepény is. Együtt néztük át, mi hol tapadt és hogy minden rendben van vele. A kötelező papírmunka és a 2 órás megfigyelés után segítőink csendben távoztak és jöhettek végre a gyerekek. Ide, haza, hogy együtt legyünk mindannyian egy alig 2 órás kisbabával. Leírhatatlan boldogság volt, amikor a fiúk meglátták a kishúgukat.”

fotó: Kabai Katalin

Másnap az egész házat ki tudtam volna takarítani

„Sokan kérdezik és én mindig elmondom, hogy mindenre felkészültünk: hegyekben állt otthon a vatta, volt tartalék mindenből, amit be kellett szerezni a szüléshez, hogy ha bármi úgy adódik, tisztára lehessen suvickolni a lakást. Meglepődtünk, mikor azt tapasztaltuk, hogy minden teljesen tiszta maradt és még csak takarítani sem kell. A szülés másnapján egyébként úgy éreztem, hogy ha kell, bármire képes lennék. Erre külön figyelmeztettek is: a gyerekágy az gyerekágy és pihenni kell, hiába csordul túl bennem az energia.”

„Olívia még csak pár hetes, a fiúk pedig 3 és 7 évesek. Nem tervezünk több gyermeket, de ha csak a szülés élményét nézem, akárhányat tudnék szülni.”

Az interjúsorozat további része(i):

Mind az 5 gyermekét otthon szülte

Nyitókép: Kabai Katalin