SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Mondjam, ne mondjam...

Artmüller Ágnes [cikkei] - 2010-10-15
Vannak speciális helyzetek, amikor az ember maga sem tudja, mivel tenne jobbat: ha szólna a másikhoz, vagy ha inkább békén hagyná. A nyugati világban sem a halálhoz, sem a gyászhoz nem tudunk hogyan viszonyulni, sokszor inkább megpróbálunk más irányba nézni, tudomást sem akarunk venni róla. Ha viszont kikerülhetetlen a dolog, elsősorban zavarba jövünk, mert nem tudjuk, hogy szóljunk-e a másikhoz, vagy inkább ne zavarjuk őt a fájdalmában.
Mondjam, ne mondjam...

Amikor valakit olyan tragédia ér, hogy a várva-várt kisbabáját veszíti el, nagyon nehéz eldönteni, hogy hogyan reagáljunk rá. Már fel voltunk készülve az örömre, a gratulációkra, vártuk mi is a babaképeket, aztán derült égből villámcsapásként jön a hír, hogy már nincs baba… Az együttérzés általában mindenkiben megvan, de bizonytalanok vagyunk, hogy a másik vajon szívesen veszi-e a közeledést, vagy inkább a terhére vagyunk vele. Hiába szeretnénk ilyenkor valami vigasztalót mondani, valójában semmi okos nem jut az eszünkbe. Mert mit lehet mondani egy szülőnek, aki elveszítette a kisbabáját? Nem mondhatjuk, hogy ne sírjon, mert magunk is tudjuk, hogy minden oka megvan a sírásra. Nem mondhatjuk, hogy ne szomorkodjon, majd lesz másik babája, hiszen egy kisbaba elvesztése nem hasonlítható egy vagyontárgy elvesztéséhez, ami helyett majd kaphatunk másikat. Nehéz megszólalni ilyenkor, és - talán épp ezért - sokan választják inkább a hallgatást.

Ez a megoldás viszont több szempontból is kellemetlen. Mi magunk úgy érezhetjük, mintha a ki nem mondott szavak egy gombócba gyűlve a torkunkra forrtak volna, de annak, aki épp a fájdalmával küzd, a hallgatás kimondottan bántó lehet. Úgy érezheti, kerülik, mint a leprást, nem mernek a szemébe nézni. Ha mégis úgy döntünk, hogy nem hagyjuk szó nélkül a tragédiát, csupa közhelyesnek tűnő mondat jut eszünkbe, mint pl. őszinte részvétem; ha bármiben segíthetek, csak szólj; nagyon sok erőt kívánok neked; veled érzek… stb. Sokan úgy érzik, ilyeneket nem képesek kimondani, de más szavakkal mégsem tudják leírni az együttérzésüket. Látszólag nincs jó megoldás tehát, pedig azt hiszem, mégis van középút.


Bármilyen hihetetlen ugyanis, ezek a közhelyek sokkal többet mondanak az érintettnek. Mert elmondják, hogy tudom, nem tehetek érted semmit most, de amint úgy érzed, hogy beszélni szeretnél róla, én itt vagyok, melletted állok, és segítelek, amiben tudlak. Ezek a közhelyek biztosítják róla az embert, hogy nem hagyják el őt a barátok a tragédia idején, vele éreznek, és támogatni fogják, amiben csak lehet. Sok esetben ezek a közhelyek jelentik a hidat, amire majd egyszer rá szeretne lépni az ember, mert beszélgetni szeretne. De ha nincs híd, nagyon nehéz elkezdeni a kommunikációt. Legtöbbször ezek a ki nem mondott szavak annyira fájnak, hogy örökre közénk ragadhatnak, képtelenné téve minket a további kommunikációra.

Ahogy az élet legtöbb területén, itt is ajánlatos tehát a végleteket elkerülni. Ne válasszuk hát a hallgatást, mert az könnyen éket verhet az emberek közé, de ne is telepedjünk a másikra, mert elképzelhető, hogy ő még nem áll készen erre. Biztosítsuk a szeretetünkről, az együttérzésünkről, és várjuk meg, míg ő maga indul el felénk ezen a bizonyos hídon. És ha már elindult, segítsünk neki mindenben, amiben tudunk!
 

Kérjük, támogasd munkánkat!

Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértõnk, vagy ha egyszerûen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!

Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás

Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:

 

(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)
A szerkesztő ajánlja