Ha valaki “felnőtté vált" ugyan, de nem nőtt fel, vagyis nem találta meg a saját identitását - mert pl. ebben nem tudták/akarták támogatni a szülei -, könnyen csúszik bele abba a hibába, hogy majd a saját maga által alapított családban találja meg azt. Hiszen az “elég erős identitás-képző" tényező, hogy XY felesége/férje vagyok, illetve hogy gyermekem anyja/apja. Sőt, hozzáadódik az a szintén otthonról hozott hajtóerő is, hogy “majd én jobban csinálom, mint a szüleim".

Nincs olyan ember, akit valamilyen formában ne érintene, érintett volna a párkapcsolatok témája, -kit közelről, mélyebben, érzékenyebben, kit távolról, felületesen- mégis úgy látom, hogy ennek ellenére nagyon kevés az olyan megalapozott ismeret ebben a témában, ami a hétköznapi szinteken is hasznosítható lenne. Pedig ha tisztában lennénk legalább a fő jellemzőivel, mérföldköveivel, fejlődési szakaszaival, akkor sokkal könnyebb lenne felismerni, megérteni, hogy adott esetben mi és miért is történik velünk, amikor közelebbi (pár)kapcsolatba kerülünk valakivel...

A napokban olvastam egy cikket a gyermeki hisztiről, amiről úgy írtak, mint a "gyermek tiltakozásának megnyilvánulása" olyankor, amikor a "gyermek akar valamit, amit a szülő ellenez". A cikk kitért arra, a -szerintem is- régóta fennálló, alapvetően hibás nézetre, miszerint a hiszti a gyermek egyfajta manipulációja arra, hogy megkapja, amit akar, valamint az ehhez kapcsolódó "szakértői tanácsot" is idézi, miszerint: a hisztit úgy kell kezelni, hogy nem veszünk róla tudomást.

Az interneten, de könyv formában is nagyon sok gyereknevelési irányzattal, tanáccsal találkozhatunk, amik akár a napi tennivalók szintjére lebontva meg tudják mondani, hogy mit kell, lehet, szabad, tilos tenni egy gyerekkel.