A gyerekeket nem elég szeretni. Még nagyon szeretni sem elég. Fontos, hogy jól szeressük őket. Ezt szolgálják a "Szeresd jól!" szülőképző rendszer élő és online tanfolyamai: www.szeresdjol.hu.

Érdemes megtanulni, milyen irányelvek szerint tudjuk összeegyeztetni a saját igényeinket a gyermekeinkével. Frank Orsolya pszichológus szakértőnk tanácsai következnek a témában.

Gyereknevelési mintáinkat a szüleinktől, szülőfiguráinktól szívjuk magunkba, öntudatlanul hordozzuk, és a megfelelő helyzetben működésbe lépnek. Nem mindegy azonban, mit üzenünk gyermekünknek ezekkel a jól ismert mondatokkal, melyek automatikusan törnek fel belőlünk bizonyos helyzetekben.

Nehéz témához nyúlok itt, mert mindig nehéz, ha attól kell tartani, hogy valaki megbántódik. Pedig istenigazából nem is "az Anyuról" meg "az Apuról" lesz itt szó, hanem arról a kommunikációs eszköztárról, amelyet ők is úgy örököltek a saját szüleiktől, nagyszüleiktől, és amelytől talán ők maguk szenvednek a legsúlyosabban.

A szülők egyik legnagyobb félelme, mikor közösségbe engedik a gyermeküket, az, hogy a többiek kipécézik, és áldozattá válik a kicsi. A klikkesedés az emberi faj génjeibe van kódolva, azt felszámolni soha nem fogjuk tudni. A helyes mederbe terelés azonban kiemelt feladata a családnak és az oktatási intézményeknek.

Hogyan tudjuk megkönnyíteni gyerekünk dolgát, jó hangulattal övezni az iskolakezdést és maximális esélyt adni arra, hogy a tanév jó startot vegyen? Mit tehetünk azért, hogy a pihenésből a teljesítésbe való átmenet, az iskolai társadalomba való megérkezés jó élmény legyen, és a tanulásra, a munkára való ráhangolódást szolgálja? Hogyan erősíthetjük ezzel a gyerek önbecsülését és az iskolához, illetve a saját családjához való kötődését? Minden azon múlik, milyen pozitív üzeneteket, milyen "pszichológiai engedélyeket" közvetítünk mi szülők - a viselkedésünkkel éppúgy, mint kimondott szavainkkal. Tudjuk-e azt sugározni: az iskola is oké, a gyerek is oké és a családunk is oké.

Az előző részből láthattuk: már a Maslow-féle szükségleti rangsor első lépcsőjén elég könnyű megakadni, megállni és eltöprengni: jól vagyok ebben a konkrét pillanatban? Mit tehetnék magamért és esetleg a velem élőkért, hogy így legyen? Nagyon fontos, hogy amíg az elemi testi jólétünk szintjén meg nem tettük az elégséges állapotért azt, ami az adott pillanatban megtehető, addig ne lépjünk magasabb emeletre. Míg a Maslow I. a pillanatnyi testi jóllét fontosságára figyelmeztet, a második szinten a biztonsággal kapcsolatos szükségletek szerepelnek: fontos tudni, hogy jövő hónapban, jövő évben is lesz-e fedél a fejünk fölött, lesz-e mit aprítani a tejbe, lesz-e fűtés, víz, villany; váratlan baj esetén lesz-e mihez nyúlni. Anyagiakra lefordítva: van-e körülöttünk egy biztonságos pufferzóna, fennáll-e ama bizonyos "nincs hátralék, van tartalék" állapot, amitől éjszaka jól alszik az ember. Vajon melyikünk ne esett volna kísértésbe, hogy szintet ugorjon és hanyagolja a biztonságot valamely más, magasabb rendű vagy egyszerűen vonzóbb cél érdekében?

Az ember azt hinné, hogy saját vágyait, hiányérzeteit, szükségleteit mindennél jobban ismeri. Pedig általában inkább érzéseink zavaros gomolyagában élünk és nem is olyan könnyű kibogozni, mi hiányzik az egyensúlyunkhoz, mitől lennénk jobban. Még nehezebb rászánni magunkat, hogy ezt közöljük, és tudni, hogyan lehet kulturáltan, kapcsolatkímélő módon kérni azt, amire szükségünk van.

A legtöbb család egy nyüzsgő méhkas, amelyben ki-ki próbálja élni a maga életét, és közben szeretnénk, hogy a kapcsolataink is rendben legyenek, mindenkinek mindenkivel, keresztbe-kasul; hogy kijöjjön a sudoku függőlegesen is, meg vízszintesen is... Na de hogy lehet ebben eligazodni?

Mert ugye mi a szokásos berendezkedés? Az, hogy elhatározzuk, megálmodjuk, belőjük, milyen életszínvonalat akarnánk elérni, ezt aztán kitűzzük magunk elé célul, majd ennek minden mást alárendelünk. Érdemes elgondolkodni azon, ezzel milyen életminőségre fizetünk be hosszú-hosszú évekre: amelyek sokszor egybeesnek gyermekeink gyerekkorával...