A szerető nagymami

Két gyermekem van, a nagyobbik lányom gyerekeit én nevelem. Négyen vagyunk a családban, a kisebbik lányom, aki most érettségizett, a két unokám - a nagyobbik lányom gyerekei -, és jómagam. A nagyobbik lányom egy rövid ideig tartó kapcsolat után házasságot kötött, a férje szerb. Kértem, hogy ne álljon meg egy kapcsolatnál, keressen mást, ismerkedjen, de nem hallgatott rám.  Kimentek Jugoszláviába és ott tartották meg az esküvőt úgy, hogy én ott sem voltam. Most már nem bánom. Egy idő után megromlott a kapcsolatuk, igazán nem tudom miért, de a későbbi férjnek, aztán a lányomnak is, voltak más kapcsolatai is. Én nem akartam beavatkozni, úgy gondoltam, hogy ez az ő életük, éljék. Reméltem, hogy a kislányukat, aki közben született, annyira szereti a lányom, hogy nem hagyja el. Egy gyereket még fel lehet egyedül is nevelni! Később bejelentette a lányom, hogy várja a második gyereket, azt hittem, hogy rosszul hallok. Mondtam is neki, hogy miért nem elég egy gyerek, miért kellett még másik is. Az mondta, hogy ha már van, nem fogja elvetetni. Akkor már éreztem, hogy valamit kellene tenni, de hogy mit, azt nem tudtam. Anyagi hátterem nem volt, hogy tudjam őt segíteni. Ápolónői fizetésből mit lehet csinálni? Sokat jártam takarítani, bejárónő is voltam, sokan szerettek, szinte kézről kézre adtak. Volt, hogy 4-5 helyem is volt. (Már mindet leadtam, nem bírtam.)

Mikor a lányom férjhez ment, alig volt 18 éves, nem akarta folytatni tanulmányait, hiába beszélgettem vele, hogy legalább szakmája legyen. Utána, ha megvárja a fiú, még összeköthetik az életüket. Nem hallgatott rám. Egyik albérletből a másikba mentek, ahogy tudtam támogattam őket, de a fiúnak soha nem volt elég, mindig többet akart.

Az apukával bementünk a gyámügyre, ahol arról is tájékoztattak, hogy a gyerekek elhelyezhetők harmadik személynél is, azaz nálam. A szülők elmentek, már a kapcsolatot sem tartjuk, mert amikor ígérték, soha nem jöttek. Az örökös hazugságok miatt féltettem a gyerekek nyugalmát.

Az apuka a gyámügy által szabályozott láthatást sem tartotta be, a beteg kislányát sem látogatta meg, hiába hívtuk be, a barátnője nélkül sehova sem ment. Őt meg nem engedtem be, mert megsértett, úgy beszélt velem, mintha nekem kellett volna tanulni tőle (kb. 30 éves volt). A gyámügy és a bíróság felszólítására sem reagált, hogy foggal-körömmel ragaszkodott volna a gyerekeihez, ezt nem tapasztaltuk. Mindig csak ígérgettek, soha nem tartották be.

Az apukáról nem tudok semmit. Itt nyomdában dolgozott, csoportvezető volt.
Az anyuka tavaly állítólag küldött a gyerekeknek ruhát, de még a mai napig nem kapták meg. Az ő élethelyzetükről nem tudok semmit, és nem is akarok.

Tudomásom szerint nem dolgozik sehol, a második gyermekével van GYES-en, akit császármetszéssel szült. Kb 1 éves lehet. Szakmája nincs, talán Miskolcon él az élettársával és  a gyerekeivel.

Az unokáim: A nagyobbik most fejezte be a 3. osztályt, nagyon nehezen viseli a tragédiát, nehezen olvas, de sok feladattal lehet megbízni, nagyon szeret segíteni, van egy babája (Panni), a szüleitől kapta, azzal alszik és ha lehet mindig magával viszi, ahova csak megy. Sokat mosolyog, játszik, ha rájön a pánik, eszébe jutnak a régi idők, nehezen vígasztalható. Szeret a csoport központjában lenni, játékot vezetni, az iskolában népi táncol, úszni jár az iskolával, anyagi támogatással.

A kisebbik középsős ovis, sokat babázik, szereti a mesét, sok verset tanul magától, megjegyzi kedvenc könyvét és abból minden este mesélni kell neki. Az óvodában az anyák napi előadás anyagát ő tudta egyedül végig és hibátlanul.

Már megvan a gyámügyi és a bírósági végzés is, hogy én nevelem a kicsiket. A nagyobbik 4 éves volt, a kicsi 7 hónapos, amikor hozzám kerültek. Hivatalos papírjaim vannak arról, hogy én nevelem őket és ehhez ragaszkodni is fogok bármilyen nehéz.
Sajnos gyerektartást sehonnan sem kapok, csak ha az apuka dolgozik, akkor fogok állam általi előlegezést kapni, de erre nagyon kevés az esély. Anyagi helyzetem nagyon rossz.  Most a régi helyemen, egy kórházban takarítok.

Fotó: fiction1: Liebe