Az unokák és nagyszülők közötti viszonyt sok tényező befolyásolja: nagyszülők életkora, egészségi állapota és elfoglaltságának mértéke, a generációk lakhelye közötti távolság, az unokák száma, illetve a szülők és nagyszülők közötti kapcsolat szorossága. Ha objektív akadályok miatt ritkán, többnyire csak ünnepnapokon találkoznak az unokák nagymamájukkal, nagypapájukkal, a nagyszülők akkor is a gyermek gondolkodásának központi szereplői, későbbi társas viselkedésének fontos meghatározói. A szülők és nagyszülők közötti viszony mintát ad az apróság számára elsősorban saját szüleivel szembeni viselkedésében.
A nagyszülői szerephez, az érett személyiséghez a gyakori konfliktusoknál jobban illik a szelíd békítés szándéka, a családi egység képviselete. Lényeges, hogy a nagyszülő ne valljon a szülőkétől gyökeresen eltérő nevelési elveket, és az esetleges neveléssel kapcsolatos vitáik ne a gyermek előtt történjenek. Ha a két generáció az alapelvekben megegyezik - és ebben az esetben elsősorban a nagyszülőnek kell alkalmazkodnia - a nagymamák és nagypapák jelenthetnek egyfajta finom ellensúlyt a szülővel szemben.
Ez többnyire némi engedékenységben nyilvánul meg (hiszen a nagyszülő-unoka viszonyt általában kevésbé terhelik a mindennapos apró harcok), ami addig nem káros, amíg nincs benne a szülő háta mögötti cinkos összekacsintás, és nem kérdőjeleződnek meg a gyermek életének szülők szabta alapszabályai.
Előfordul, különösen, ha a három nemzedék egy háztartásban vagy egészen közel lakik egymáshoz és a szülők nagyon elfoglaltak, hogy a nagyszülő veszi át a szülők kissé szigorúbb szerepét. Kivételes élethelyzetekben, esetleg válságban lévő családoknál adódhat úgy, hogy a nagyszülők nevelik az unokákat, ilyenkor teljes egészében átveszik a szülői szerepet.
A nagyszülők a mesélés mesterei. Még ha könyvből olvassák is a történetet, jóságos mosolyuk, ízes szóformálásuk, derűs hangjuk különös varázzsal, sajátos többlettel látja el a megszokott szereplők kalandjait. A legtöbb nagymami és nagypapi fejből is sok szép népmesét tud, és mivel ők a láthatatlan családi legendárium őrzői, gyakran előkerülnek a megtörtént régi családi esetek is. Sok gyermek ezeket szereti a legjobban, már némelyiket kívülről tudja, de még mindig követeli az "amikor te kicsi voltál és vándorcirkusz jött a faluba...", az "amikor apu kicsi volt és zöld cseresznyét evett...", illetve, ha már nagyobbacska az "amikor én kicsi voltam, és sehol nem találtatok..." kezdetű történeteket. Az ismétlődés biztonságot nyújt a gyermeknek, több generáció életének megismerésével pedig egyfajta folytonosságot élhet meg, érezheti, hogy helye van a nagy, ismeretlen világban.
Ünnepekre készülődve nagyszülőként nem érdemes ajándékozási neurózisba esnünk, kerüljük az erőn felüli drága ajándékokat. Az unoka gyakran jobban örül egy hasznos apróságnak, különösen, ha személyes színezete van. Egy kisfiú egy méregdrága távirányítós autóval néhány napig játszik, majd ráun, a nagypapa monogrammal ellátott kisbicskája viszont egész életében féltve őrzött kincse lesz. Ha vidéken laknak a nagyszülők, és egészségük, erejük is lehetővé teszi a kisunokák nyaraltatását, ezek a felhőtlen vakációk beépülnek a gyermekek alapélményei közé - és néhány évtizeddel később a családi legendatárba is.
Ha valamelyik nagyszülő vagy dédszülő már nem lehet köztünk, de a gyermek ismerte őt, személye és halála ne legyen tabu a gyermek előtt. A felnőttek fájdalmát mindenképpen érzi a gyermek, és ha nem szabad beszélni a "kalapos nagyanyóról", nem tudja mire vélni a helyzetet. Félelem, sötét gondolatok, esetleg bűntudat gyötörheti az unokát. Hallgatás helyett fényképek és történetek segítségével elevenítsük meg őt.
Kiss Ákos
pszichológus
.jpg){kind=small}