Sokan örömmel adományozunk, bár ilyenkor mindig megfogalmazódik a fejemben egy gondolat: vajon a lelkekben is gyújtunk fényt és ezáltal reményt? Talán csak ideig – óráig.
Sajnos sok nehéz körülmények között élő családdal találkozom. Szemükben bánatos csillogással mondják, hogy mennyire irigyelnek a nagy és összetartó családunkért. Valóban, a miénk egy igazi Disney család. Meseszerű.
Ám ilyenkor egy fura érzés kerülget: szégyellnem kellene magam ezért? Hajtsam le a fejem, mert egy csodálatos családban nőttem fel? Arra senki nem gondol, hogy a szüleimnek sem volt egyszerű? Nálunk is bőven akadt tragédia… Mégis mindig felálltunk. Mert szeretjük egymást.
Kitartás, elfogadás, szeretet, munka: ezek kellenek ahhoz, hogy egy család egyben tudjon maradni.
A szüleim a mozgatórugók. A szűk család 17 főt jelent. 17 széket a vasárnapi asztal körül.
Bár már elmúltam 30 éves, éppen ma bontottam ki a tőlük kapott Adventi kalendárium első ablakát.
Férjem van, de gyerek vagyok. Sosem szeretném elveszíteni ezt az érzést. A mai világban olyan gyorsan akarunk felnőni. De miért is? Kérdezzük meg önmagunk, hogy mikor bújtunk utoljára Apa ölelő, biztonságot adó karjai közé? Mikor hajtottuk Anya vállára a fejünket, hogy kicsit megálljunk és feltöltődjünk? Gondoljunk azokra, akik ezt nem tehetik már meg és igenis törődjünk a gyermeki lelkünkkel, adjuk meg neki azt, amire vágyik!
Dolgozzunk azon, hogy sokáig maradjunk gyerekek és sokáig uralja szívünk a szeretet!
Legyünk büszkék a féltő és szerető családunkra!
.jpg){kind=small}
