Miért van az, hogy nem merünk szembenézni az egyéni élet elmúlásával, miközben korunk egyre tágabb lehetőségeket biztosít a személyiség kiteljesedéséhez? Az önmaga számára végtelenül fontos szubjektum elborzad a gondolattól, hogy egy napon eljön az utolsó perc, s nem tudja, nem akarja elképzelni, hogy feltétetik a végső kérdés és hogy nincs tovább…
Karl Jaspers mondatait idézem: miután felébredt bennem a csodálkozás, azt kérdeztem, mi az, ami tulajdonképpen VAN? Hiszen minden tovatűnik. Nem voltam kezdetben és nem voltam végül. A kezdet és a vég között a kezdet és a vég után kutatok. Erre a kérdésre olyan feleletet szeretnék, mely tartást ad, mert meghatározatlan félelem fog el. Olyan dolgokkal törődöm, amelyekről nem tudom, fontosak-e valójában. Megijedek a gondolattól, hogy valami örökre elveszett a számomra, ha most nem ragadom meg és mégsem tudom, hogy mi az. Keresem azt a létet, ami nem csak eltűnés.
A halálhoz tulajdonképpen nincsen semmi közünk – ezt Epikurosz fogalmazta így. Amikor mi vagyunk, akkor nincs jelen a halál, amikor viszont a halál jelen van, akkor már mi nem vagyunk. A halál nem tartozik az élet tényei közé. De a természet körforgásából adódik.
Állunk a temetőkben a pislákoló mécses karcsú fénye mellett. Szerettünk mellett. Megrendülten. Szemünk láttára nyer teret az ideiglenesség, a megszűnés, az elmúlás misztériuma.
Miért kell valakinek meghalnia? Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet – hangzott el az Órák című filmben.
Az életet… amit teljességgel kell élni. Az ember bizonyos értelemben tovább élhet annál, mint amikor biológiai halála bekövetkezik. Az elhunyt ember alakja, kapcsolatrendszere, műve, hatása még szerény, nem alkotó ember esetében is megtartott és visszhangzik a világban.
A mulandóság ad értéket és méltóságot az életnek, ez teszi érdeklődésre méltóvá és teremti az időt. Valójában a halálnak, a mulandóságnak a számbavétele egy tudatos életvitel esetében annak mérlegét jelenti, hogy a tevékenység terét, az időt hogyan használjuk fel, hogy tényleg méltósága legyen annak az életnek, amit leélünk.
A halál az élet igen nehéz, utolsó pillanata. Nem kéne odaáig eljutni, hogy eszünkbe jusson: ne fecséreld az életedet halálosan jelentéktelen dolgokra!”, meg hogy „napjaimat meghosszabbítani nem tudom, így hát jobbá teszem őket”.
Kísérni kell azt, akit elvesztettünk szeretetünkkel, hálás és megbocsátó gondolatokkal…
Köszönjük neki, hogy rádöbbentett: születés és halál testvérek. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó bölcső.
Emlékezzünk a lelkünkben, vagy a temetőben! Gyújtsunk gyertyát a sírnál! De azt, aki elment, ne ott keressük…Neki már nem itt van dolga. Nyugodjon, nyugodjanak mind békében! Mi a halálon innen játszunk tovább.
Karl Jaspers mondatait idézem: miután felébredt bennem a csodálkozás, azt kérdeztem, mi az, ami tulajdonképpen VAN? Hiszen minden tovatűnik. Nem voltam kezdetben és nem voltam végül. A kezdet és a vég között a kezdet és a vég után kutatok. Erre a kérdésre olyan feleletet szeretnék, mely tartást ad, mert meghatározatlan félelem fog el. Olyan dolgokkal törődöm, amelyekről nem tudom, fontosak-e valójában. Megijedek a gondolattól, hogy valami örökre elveszett a számomra, ha most nem ragadom meg és mégsem tudom, hogy mi az. Keresem azt a létet, ami nem csak eltűnés.
A halálhoz tulajdonképpen nincsen semmi közünk – ezt Epikurosz fogalmazta így. Amikor mi vagyunk, akkor nincs jelen a halál, amikor viszont a halál jelen van, akkor már mi nem vagyunk. A halál nem tartozik az élet tényei közé. De a természet körforgásából adódik.
Állunk a temetőkben a pislákoló mécses karcsú fénye mellett. Szerettünk mellett. Megrendülten. Szemünk láttára nyer teret az ideiglenesség, a megszűnés, az elmúlás misztériuma.
Miért kell valakinek meghalnia? Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet – hangzott el az Órák című filmben.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Az életet… amit teljességgel kell élni. Az ember bizonyos értelemben tovább élhet annál, mint amikor biológiai halála bekövetkezik. Az elhunyt ember alakja, kapcsolatrendszere, műve, hatása még szerény, nem alkotó ember esetében is megtartott és visszhangzik a világban.
A mulandóság ad értéket és méltóságot az életnek, ez teszi érdeklődésre méltóvá és teremti az időt. Valójában a halálnak, a mulandóságnak a számbavétele egy tudatos életvitel esetében annak mérlegét jelenti, hogy a tevékenység terét, az időt hogyan használjuk fel, hogy tényleg méltósága legyen annak az életnek, amit leélünk.
A halál az élet igen nehéz, utolsó pillanata. Nem kéne odaáig eljutni, hogy eszünkbe jusson: ne fecséreld az életedet halálosan jelentéktelen dolgokra!”, meg hogy „napjaimat meghosszabbítani nem tudom, így hát jobbá teszem őket”.
Kísérni kell azt, akit elvesztettünk szeretetünkkel, hálás és megbocsátó gondolatokkal…
Köszönjük neki, hogy rádöbbentett: születés és halál testvérek. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó bölcső.
Emlékezzünk a lelkünkben, vagy a temetőben! Gyújtsunk gyertyát a sírnál! De azt, aki elment, ne ott keressük…Neki már nem itt van dolga. Nyugodjon, nyugodjanak mind békében! Mi a halálon innen játszunk tovább.
.jpg){kind=small}
