Sokszor beszéltek például a női előadók arról, mennyire fontos az, hogy a férj jó érzéssel térjen haza, hogy jó legyen a hangulat. Azaz ne felcukkolva, vádaskodva, megtépázott idegszálakkal várjuk, mert annak nem lesz jó vége. Nem is értettem, miről beszélnek: dehát szereti a feleségét, együtt választottak maguknak otthont, közösen vállalják a gyerekeket, miért is ne szeretne hazajárni? Hát, azóta négy év eltelt, és kezdem érteni, mire értették ezt. És mostmár tudom, kulcsfontosságú, hogy szeressen hazajárni a drága férjuram. Egyúttal már értem azt is, hogy erre tudatosan kell figyelni, mert bizony nem könnyű mindig, minden körülmények között biztosítani az otthon melegségét, a kedves mosolyt, a játékhalmaz-mentes lakást és társait.
Mióta kisgyerekeink vannak és 7/24 otthon vagyok velük, kialakítottam egy menetrendet, ami nagyjából működik, de nem mindig könnyű, sőt… Sokszor 16:00-kor (és egy perccel sem később) már megy a telefon a férjemnek, hogy “Hello, mikor jössz?“, és ha nem azt mondja, hogy 10 perc múlva, akkor villámgyorsan nyúlok is a MagneB6-ért. De ez szerencsére egyre ritkábban fordul elő!
Az általános az, hogy mikor szól Apa, hogy elindult hazafelé, gyorsan összepakolom a játékokat a nappaliban, kiporszívózok, és onnantól kezdve a gyerekek ki vannak tiltva innen – másfél perc alatt reprodukálnák az előző állapotot, de tényleg! Bepakolok a mosogatógépbe, felsöprök a konyhában (aznap úgy… tizennegyedszer!). Átöltözök valami szalonképes ruhába, majd belenézek a tükörbe, és próbálok valami életre utaló színt adni az arcomnak. Ezektől egyébként máris jókedvem lesz nekem is.
Ezután sprint ki az udvarra/utcára, és kint várunk Apára, így a gyerekek már a kerítésen lógnak, mikor leparkol az autónk a ház elé. Hát ki ne olvadna el egy ilyen fogadtatástól?
Mindez nem több mint tíz perc, de nagyon sokat jelent. Akkor értettem meg igazán, hogy mennyit, mikor először vigyázott a férjem a gyerekekre egy teljes délelőttön át. Reggeli, játék, mesenézés, gondolom, ment a szokásos ramazuri. Majd mikor dél körül hazaértem, hát tényleg nem volt jó belépni abba a káoszba. De ami a legjobb, hogy másnap újra hármasban voltunk otthon a gyerekekkel, én a szokásos módon elvégeztem érkezése előtt a tűzoltást a lakáson, és a férjem a ledöbbent arccal kérdezte: “Én ezt nem értem! Nálad nem pakolnak szét a gyerekek???”
De itt még nincs vége!
Figyelembe kell venni azt is, hogy a férfiaknak nem megy olyan könnyen az átállás munka és család között.
A következő hasonlatot hallottam erre, szerintem zseniális:
A nők agya olyan, mint egy mosógép
Ahogy a mosógépben folyamatosan forognak a nadrágok, felsőrészek és minden más ruhanemű, úgy járnak körbe-körbe a nők gondolatai minden téma körül – egyszerre, folyamatosan: a munkahelyükön szervezik a gyerek szülinapi buliját (legalább fejben, ha másképp nem tehetik), a játszótéren tudnak gondolkodni a bevásárlólistán, főzés közben megoldják egy barátnőjük lelki gondjait, altatás közben pedig kitalálják a megoldást egy munkahelyi problémára.
A férfiak agya olyan, mint egy szálloda
A férfiak agyában viszont szállodai szintek vannak. Van ugyan benne lift, de idő, míg átér az egyik szintről (munka) egy másik szintre (család). Ez az idő mindenkinél változó. Valakinek lassan működik a liftje, és sajnos olyan apukáról is hallottam, aki a liftben ragadt a munkahelyi szinten és egyszerűen nem tud lemenni a családi szintre. A szintek között azonban nincs átfedés. Munka közben nem pörögnek az otthoni dolgokon.
Ebből a tudásból mindenesetre mi személy szerint rengeteget profitálunk. Ezért nem akadok például fenn azon, hogy a férjem nem telefonálgat haza a munkahelyéről, hogy hogy vagyunk – a munkahelyi szinten nem jelenik meg a család. De ezt visszafelé is elvárom: itthon, családi programokon ne foglalkozzon munkával.
Továbbá ennek a hasonlatnak köszönhetjük azt is, hogy amikor én már nyomnám a férjem kezébe a gyerekeket és mennék végre dolgomra, néha látom rajta, hogy ő még nagyon nincs velünk. Olyankor csak megkérdezem, hogy:
– Még a liftben vagy?
– Igen, még kell egy tíz perc…
És akkor tudom, hogy várni kell kicsit.
Amint látható, apróságokról van szó. És nem tagadom, hogy rengeteg, vagy talán még annál is több türelemre van szükség mindehhez, de tényleg megéri. Mert ha Apa boldog és hálás otthon, azzal mindannyian jól járunk, például jószívvel enged el majd kikapcsolódni.
Megjegyzés: Az már a mi feladatunk, hogy mindezért valamennyire tényleg hálás legyen, és ne érezze “alapszolgáltatásnak”, hogy a lelkünket kitesszük az ő kényelméért és nyugalmáért. Nem kell neki naponta elmondani, hogy mekkora jellemóriások vagyunk, de azért tudjon róla. Na de erről majd egy másik bejegyzésben…
Forrás: Anyaidő
Fotó: zenjazzygeek/flic
A cikk folytatását itt olvashatjátok: Ahová Apa szívesen megy haza - a másik oldal
.jpg){kind=small}
