Amikor egy stabil, harmonikus kapcsolatban úgy döntünk, hogy gyermeket szeretnénk, és egyszer csak megjelenik a várva várt két csík a terhességi teszten, bizony szinte nem tudunk hova lenni az örömtől.
Már az első terhességi hónapban dolgozik bennünk (férfiakban és nőkben egyaránt) a fészekrakó ösztön, megálmodjuk a gyerekszobát, bababiztosra változtatjuk otthonunkat és elkezdjük megalkotni nevelési elveinket. Jó esetben a párunkkal azonos vagy legalábbis hasonló elképzeléseink vannak. Persze az, hogy gondolataink megvalósítása miképpen sikerül, már egy összetettebb dolog.
Kezdjük máris az elején. Minden család egy nyugodt, bensőséges légkört szeretne teremteni a szülés pillanatában, ami nem is olyan egyszerű. Arról senki nem beszél, hogy a kórházi körülmények között, milyen közelharcot kell vívnia egy éppen vajúdó nőnek és társának, az intim légkör valóra váltásáért. A tapasztalatok alapján, bármilyen vastag borítékkal érkezhetsz a szülőszobára, nem az anyagi támogatás határozza meg az orvosok emberségét, avagy istenkomplexusát. Viszont, ami nem elhanyagolható, hogy a magabiztos, határozott (de nem sértő, nem bántó) fellépés, általában meghozza gyümölcsét. Tehát, mivel életetek egyik legfontosabb napjáról van szó, igenis, hogy merjétek közölni az igényeiteket, és ha nem szeretnétek egy egész orvostanhallgató csoportot magatok körül, akkor legyen bátorságotok szólni!
A későbbiekben mikor már az összes, évek óta nem látott rokon jönne babalátogatóba, nem szükséges mindenre igen-t mondani. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy mennyire furcsák is vagyunk mi emberek: az állatokat (kutyákat, macskákat, vagy akár egy sündisznót) békén hagyjuk a szülést követően, hozzájuk sem érünk, sőt közel sem megyünk megszületett utódukhoz, de embertársainktól meg elvárnánk, hogy rögtön önszántukból a kezünkbe nyomják újszülött csecsemőjüket, csak azért mert „jajjjj de cuki”.
Őszintén, engem a frász kerülgetett, amikor a férjemen kívül valaki más felvette a gyermekemet. Aztán lassan megtanultam, hogy hogyan kell kedvesen elutasítani a lelkes dajkálók jelentkezését.
Amikor ízlelgeted a szülővé válás mikéntjét rengeteg érzés kavarog benned, de az összes közül talán a legerősebb a féltés. Még egy kevésbé aggódó szülőpáros is folyamatosan óvó tekintetével figyeli gyermekét. Hosszú időbe telik, mint anyai, mint gyermeki részről a 9 hónapon át tartó szimbiózis bizonyos értelemben vett megszakítása, feloldása. Az újszülött csecsemő is már egy kis individuum, de minden pillanatában szüksége van a szülei gondoskodására.
Aztán elindul a fejlődés útján, minden nap minden percében tanul valamit. Igen, tanul tőletek, a világról, az érzékelésről, az érzésekről. Rengeteg inger éri, és a mi dolgunk, hogy ezeket jól megválogassuk, szelektáljuk. Ez egy igen nehéz feladat.
Gyakran a nagyszülők is, segítő szándékkal ellátják mindenféle jó tanáccsal az újdonsült apukát, anyukát. Jól ismerjük az ehhez hasonló mondatokat, hogy: „Jajj kisfiam te már 7 hónapos korodban babgulyást ettél kolbásszal meg cukros kenyeret, miért éheztetitek azt a szegény gyereket, adjatok neki pörköltet nokedlivel!” Ilyenkor célszerű már az elején mosolyt erőltetni az arcunkra és megköszönni a javaslatot, de mindenki számára érthetően kifejezni, hogy a saját elképzeléseink alapján szeretnénk alakítani a gyermek táplálkozási szokásait.
A szülők lelki békéje érdekében, és az esetleges vitahelyzetek elkerülését szorgalmazva szükségszerű meghúzni a határokat.
És most a szülővé válás kulcsfontosságú témakörét járjuk kicsit körül.
Sokszor jönnek hozzám szülők, olyan problémával, hogy nem értik, hogy a 8-9 éves gyereküknek miért vannak magatartási problémái, miért nem tud az órán koncentrálni, nyugodtan ülni 5-10 percig sem.
Nos, ilyenkor szoktam megkérni őket, hogy meséljék el egy átlagos napjukat. Ebből kiderül, hogy miután a gyermek kilép az iskolából, rohannak egy másfél órás edzésre, aztán jön még egy magántanár a gyermekhez, de van olyan nap, amikor akár kettő is, majd gyorsan megfürdetik, vacsoráznak és lefektetik aludni, mert ők is még dolgoznak este.
A hétvégék menete is hasonló, csak akkor délelőtt együtt edzenek apukával. Mit is látunk ebből? Van egy feszített tempó a gyermek életében, amely egy konstans, impulzív viselkedést eredményezett az évek során, és nem tanították meg egy tevékenység elmélyülésére, akár egy játékba való belefeledkezésre, trendi kifejezéssel élve a „flow” állapotra.
Miért történhetett ez? A mai rohanó világban, ennek a szülőpárosnak nem volt ideje igazán elmerülnie abban, ami örömmel tölti el a lelküket, tehát hiányzott az adekvát példamutatás. A család minden tagja valamiféle hektikus, túlpörgött életet élt.
Tanácsomat megfogadva, lassan megtanultak egy esti programot, amelynek alappillérét a nyugodt, mély, mindenki számára aktív beszélgetés jelentette.
Azért osztottam meg ezt a történetet, mert az egyik leglényegesebb dolog szülőként a helyes példamutatás, a saját viselkedésünkkel szembeni felelősségvállalás, mert a gyermekünk, akár szeretnénk, akár nem, tükröt fog tartani elénk, és pontosan azokat a mintákat viszi tovább, amelyeket mi közvetítünk számára.
Ha türelemmel szólunk hozzá, türelmes lesz társaival. Ha csúnya szavakat használunk, ő sem fogja megvetni őket. Ha látja, hogy örömmel könyvet olvasunk, később ő is szívesen lapozgatja majd. Nincs tökéletes szülő, de igenis törekednünk kell a tőlünk telhető legjobbat nyújtani gyermekünk felé, hiszen ők az általunk prezentált mintát fogják továbbadni unokáinknak.
.jpg){kind=small}
