Ahová Apa szívesen megy haza - a másik oldal

Az, hogy hogy várjuk haza Apát, és kap-e átmenetet, egy apró szegmense az életünknek! Attól nem leszek cseléd itthon, a gyerekek nem lesznek pszichopaták, a férjem pedig nem lesz tőle kiskirály.  És hogy mit „ad” cserébe azért, hogy elvégzem a tűzoltást a lakáson, és adok neki pár perc átmenetet, míg „fejben” is hazaér? Tök szánalmas ám, hogy ezeket fel kell sorolnom, annyira alap mindegyik…

• Kivétel nélkül mindig ő vásárol be. Általában gyerekekkel, vagy még hazajövetel előtt, egyedül.
• Hogy számára természetes, hogy nincs otthon mindig kaja, és az esetek többségében ő főz (hétvégén mindig!), vagy ő gondoskodik meleg ételről.
• a teregetést, a ruhák elpakolását is szinte mindig ő csinálja.
• És nem helyettem végzi el ezeket a feladatokat, hanem mert nem egy óriáscsecsemőhöz mentem feleségül.  
• Délután mindig elviszi a gyerekeket pár órára, hogy be tudjam fejezni a munkámat, amit alvásidőben nem sikerült – merthogy igen, én is dolgozom – anyaido.hu!
• Hétvégén is igyekszik a gyerekekkel tölteni egy-egy félnapot, amikor én szabad vagyok.

A liftes hasonlatnál bevallom, semmi jelentőséget nem tulajdonítottam annak, hogy fel- vagy le megy Apa a családhoz. Mélyelemzőkre nem számítottam… :) De igazából azt gondolom, mindegy. Ha azt írtam volna, hogy FEL megy a családhoz, akkor az a vád érhet, hogy Apa munkáját semmibe veszem.

Ja és hogy miért írom azt, hogy jó szívvel enged el kikapcsolódni? Egyrészt valóban szerencsétlen talán ez a kifejezés, de azt, hogy elmondom a férjemnek, hogy szeretnék eltűnni a barátnőmmel három napra, és ő megmondja, melyik hétvégén tudja magát teljesen szabaddá tenni, ezt én úgy mondom röviden, hogy elenged. Tény, hogy írhattam volna másképp, de mi így mondjuk egymás között. De ennél a kifejezésnél maradva, én ugyanúgy elengedem őt, és a gyerekek ugyanúgy elengednek kettesben minket. Lehet kötözködni, belelátni azt, ami nincs benne. Egyszerűen nem akartam bonyolultan fogalmazni.

Másrészt nem tartanám fairnek, ha én egyáltalán nem venném őt figyelembe, hanem amint hazaér, lepukkanva, morcosan, köszönés nélkül a kezébe nyomnám a gyerekeket, és elhúznék otthonról, mert ez nekem jár.  Nem szoktam a házasságra adok-kapok meccsként tekinteni. De ez egy kicsit mégis ilyen szerintem. Ha én figyelek rá, ő is figyel rám és az igényeimre. És ez nálunk működik is. Van hobbim, vannak barátaim, vannak közös programjaink, van életem!

Végül szeretnék reagálni néhány kedves, értem aggódó hozzászólónak:

• Először is: nekem mindaz, amit leírtam, valóban tíz perc a napomból: nincs hatszáz játékunk, segítenek a gyerekek, gyorsan sminkelek és két perc alatt átöltözök. És mindez nem parancsra történik, hogy „Ajjaj, jön Apátok ! Azonnal pakoljátok össze a játékokat, nehogy meglássa, hogy mi itt játszottunk.” Napjában többször összepakolunk, ebéd előtt, és este fürdés előtt is. És nem azért, mert kényszeres vagyok, hanem mert tudják, hogy a háztartás közös projekt.
• Igenis jobban érzem magam némi sminkkel és egy olyan ruhában, ami nem melegítőnadrág és kinyúlt póló. Hogy miért? Hát most erre mit mondjak…? Mert Nőnek születtem, azért! De nem rakott szoknyát veszek fel, nem is értem ezt a feltételezést...
• Az, hogy egy nap sokszor fel kell söpörni a konyhában, nos, bevallom, ez az én hibám. Sajnos én és a gyerekek is elég sok mindent elejtünk, kiöntünk, és van egy olyan tulajdonságom, hogy nem szeretek morzsában, kakaóporban, müzli-tengerben sétálgatni a lakásban. Persze, megvárhatnám a férjemet, hogy ő söpörjön fel, ebben „igazatok van”…
• Mindenki megnyugtatásául közlöm, hogy télen, és szakadó esőben nem zavarom ki a gyerekeket, hogy fogadják az Apjukat. Nyáron írtam a cikket, amikor amúgy is kint töltjük a délutánokat. Ennek értelmében a nappaliból való kitiltás sem úgy történik, ahogy sokan elképzelték.
• Nem vagyok zugivó! Ha valamiben, hát ebben biztos vagyok: soha nem is leszek
• Van agyam! Lehet velem beszélgetni – ó de még mennyire!
• Nem vagyok bálna, egy kicsit sem!
• Nem vagyok frusztrált, igazából ritka életvidám ember vagyok. Bár ebből a bántó megjegyzések kicsit kibillentettek, noha tudom, hogy nincs a vádak között egy sem, amelyik jogos, szóval elengedem őket…
• A férjem 10 órát dolgozik, és igen, általában négykor haza tud indulni – esetleg ki lehet számolni, hánykor ébred!
• NEM szokott órákig trónolni a WC-n, újsággal – Te jó ég, hogy egyeseket mik foglalkoztatnak!
• Ja, ha már a férjemnél tartunk! Nem ver engem! Meg én se őt. Meg együtt se verjük a gyerekeket. De ezen két napig röhögtünk a férjemmel, szóval köszönöm!
• A gyerekeimről végképp szálljatok le! A legközvetlenebb, legkedvesebb gyerekek, akiket ismerek. Eleven, huncut, életre való mind a kettő, akik ugyanakkor segítenek mindenben, tisztelettudóak és érzékenyek!
• Nem hívjuk egymást Apának és Anyának! De értetted volna a cikket, ha neveket írok?
• És még valami: senki nincs felhatalmazva ezen a világon arra, hogy ismeretlenül ítélkezzen felettem nőként, anyaként, feleségként, emberként!

Bocsánatot kérni úgysem fog senki, ezt nem is várom! De a lájkokat annak veszem, hogy kezditek felfogni, miről szerettem volna írni. Aki viszont továbbra is úgy gondolja, hogy ez az egész gondolatmenet egy baromság, és egy házasságban csak a férj figyeljen a feleségre, hisz neki van nehezebb dolga, azzal egyszerűen nem beszélünk közös nyelvet, én se fröcsögök rá – van ennél jobb dolgom - , kérem, hogy ő se tegye! Még akkor se, ha ez a boldogságának az egyetlen forrása.