Mi is az az apakomplexus?

Jánosi Valéria | 2017-02-24 12:50

Olyan könnyedén dobálózunk az apakomplexus szóval, amikor idősebb férfi mellett egy fiatal nőt látunk. De vajon tényleg erről van szó? Tudod vajon egészen pontosan, hogy mit jelent az apakomplexus? És hogy ez miként hat a saját életedre, és hogyan hat majd a gyerekedére?

Mi az, hogy apakomplexus?

Ha szigorúan vesszük, akkor mindannyiunknak van apa- és anyakomplexusa. A komplexusok sűrített tapasztalatok és fantáziák elemeiből állnak, és erős érzelmek, indulatok fűződnek hozzájuk. Ez azt jelenti, hogy az anyámról, apámról kialakított képben erősen keverednek a tényleges élmények, fantáziák, a megcsalatott várakozások. Ha ezt az anyához, apához fűződő alaptémát valami megérinti, akkor komplexusosan fogunk reagálni. Vagyis nem is igazán az adott helyzetre válaszolunk, hanem a komplexus fényében fogjuk nézni a szituációt, eszerint értelmezzük a helyzetet, és a józan reakció helyett begőzölünk, és mindig ugyanazon a módon reagálunk.
Ha például volt egy parancsolgatáshoz szokott szülőnk, akkor a főnökünk legkisebb kérésétől is totál kiakadunk, mert azt érezzük, hogy már megint parancsolgat. Ekkor tehát berobbant a komplexusunk.

Ideális esetben a serdülőkor táján le kellene válnunk a szülőkomplexusunkról. Ebben segíthet a kortárscsoport által nyújtott biztonsági háló, vagy más fontos emberek, akik nem azonosak az apával, anyával, de az apához, anyához fűződő képzeteket ki lehet rájuk vetíteni. Ettől függetlenül azonban senki sem úszhatja meg a szülőknek való kemény nekifeszülést.

Hányféle komplexusunk van?

A fentiekből könnyen lehet arra a következtetésre jutni, hogy a komplexus szörnyű dolog. Csakhogy az éremnek van egy másik oldala is. Aki gyerekkorában sok törődést, odafordulást tapasztalt a szülei részéről, ha oltalmazó anyai szeretet vette körül, akkor neki pozitív anyakomplexusa alakult ki. Ez határozza majd meg, hogy mit vár az emberektől, az élettől.
Akinek az édesanyja nem tudott ráhangolódni a gyereke igényeire, az nem kapta meg a biztonságot adó anyai törődést, így benne negatív anyakomplexus alakul ki. Akinek az első jelentős élményei vagy fájdalmas konfliktusai az édesapjához kapcsolódtak, azt a pozitív vagy negatív apakomplexus határozza meg, attól függően, hogy az apaélményei segítőek vagy gátlóak voltak.
Így aztán előfordulhat, hogy ideális esetben pozitív anya- és apakomplexusom lesz, nagyon negatív esetben pedig negatív lesz mindkettő. A pozitív komplexusok eleinte segítenek minket a világban való eligazodásban, de ha a serdülőkor tájékán nem válunk le róla, akkor ezek is gátló hatásúak lesznek.

Ha például valaki azt tapasztalja meg, hogy a család egy meleg fészek, ahol kielégítik minden igényét, akkor kialakul egy pozitív anyakomplexus, és a fiatalnak esze ágában sem lesz kiválni ebből a meleg légkörből. Így aztán képtelen lesz például elköteleződni egy párkapcsolatban, mert senki sem lesz olyan jó hozzá, mint anya vagy apa. És ez az egész összehasonlítósdi ráadásul tudattalanul megy végbe, és a fiatalember nem fogja érteni, hogy miért nem képes dönteni egyetlen nő mellett sem. Vagyis mindegy, hogy milyen előjelű a komplexus, arról előbb vagy utóbb le kellene válni. Ez a leválás azonban szülőnek, gyereknek egyaránt fájdalmas. Amikor tehát a fejedet fogod a kamasz gyereked „hülyeségei” láttán, inkább örülj, mert épp a leválással küzd, és csak normális módon eleget tesz az életkori feladatának.

Fiúk eredetileg pozitív apakomplexussal

Azok a kisfiúk, akiket szerető, gondoskodó, odafigyelő apa nevel, pozitív apakomplexussal rendelkeznek. Ők voltak a papa kedvencei, megélik az egymáshoz tartozás élményét, és azt, hogy „vagyok valaki, és meg fogom mutatni, hogy olyan leszek, mint az apám”. Ezek a fiúk kiválóan beilleszkednek majd a férfi világba, gyakorlatiasak, tettre készek lesznek. Kedvenc mondásuk, hogy „megy ez, csak akarni kell”, és „mindent uralunk, mindent kézben tartunk”.

Ha azonban nem válnak le időben az apakomplexusukról, előbb-utóbb bajba kerülnek, ha megbetegszenek, öregednek, vagy a kapcsolataikban gondok adódnak. Ekkor már nem fog működni a „megy ez, csak akarni kell”, és kénytelenek lesznek az érzések, a nőiesség lebecsült világa felé fordulni.

Lányok eredetileg pozitív apakomplexussal

Azoknak a nőknek az életéből, akik kislányként apjukkal a kölcsönös csodálat, szeretet légkörében éltek, gyakran kimarad az anya. Amikor felnőnek, nagyon fontosak lesznek számukra a férfiak, és sugárzik belőlük a női vonzerő, de ugyanakkor készek és képesek is alkalmazkodni egy párkapcsolatban. Gyakori, hogy az ilyen nő okos, tehetséges, de ezt nem sokra becsüli, vagy megtanulja titkolni, és csak szükség esetén élni vele. A kulcsmondatuk: „A férfiakat egyszerűen érdekesebbnek tartom, ők jobban felvillanyoznak, jobban meg lehet bízni bennük.” Az önértékelésük azonban a férfiak csodálatától függ. És itt kezdődik a baj: ha értékünket más valaki szavatolja, akkor ki vagyunk neki szolgáltatva. Ha őt elveszítjük, önértékelésünket is elveszítjük.
Az ilyen nő gyakran nem tudja, hogy mire is vágyik igazán, szorongani kezd, fél az élettől, nem mer önmagáért felelősséget vállalni. Az énerő, ami látszatra sugárzik belőle, kölcsönkapott erő, apjától és az apakomplexusból származik.

A fiú eredetileg negatív apakomplexusa

Amikor egy kisfiú abban a rettegésben él, hogy az apja bármikor letiporhatja, amikor az apa törvényei szabnak meg mindent, és a kisfiú akarata semmit nem számít, negatív apakomplexus alakul ki. A fiú általában nem tud fellázadni az apa zsarnoksága ellen, vagy ha mégis, akkor az apa mérhetetlen haragját váltja ki.
Bármit is tesz, mélységes szégyent, megalázottságot él meg, újra meg újra megbüntetik, míg a végén tényleg elhiszi magáról, hogy rossz. És bár mindent elkövet, hogy megfeleljen az apának, ez teljességgel lehetetlen. Az eredmény egy mélységesen mély önbizalomhiány: nem bízik többé abban, hogy amit tesz, az jó.
További nehézség, hogy nem szabad a saját útját járnia. Az apa határozza meg az utat, a gyerek saját terveit, vágyait semmibe veszi, gúnnyal, lekezeléssel reagál rájuk. Az ilyen kisfiúk felnőttként sóvárognak más férfiak elismerésére, amit ha meg is kapnak, bizalmatlanul kezelik, lebecsülik. Sajnos nem csak önmagukkal bánnak keményen, hanem embertársaikkal is: maguk is szigorúvá, sokat követelővé válnak. Ahogy semmi nem tetszik nekik, amit ők maguk csinálnak, úgy nem tudják elismerni más emberek teljesítményét sem. Életérzésüket az örökös erőfeszítés határozza meg: folyamatosan hajszolják magukat, anélkül, hogy az elért eredményt élvezni tudnák.

A lányok eredetileg negatív apakomplexusa

Ha egy kislánynak a fentihez hasonló apja van, az ő legfőbb vágya az lesz, hogy az apjától elismerést kapjon. Ahogy egy ilyen nő fogalmazott: „úgy szerettem volna egyszer hallani tőle, hogy büszke rám”. Ezek a nők felnőttként is kétségbeesetten vágynak majd mások elismerésére. Egész életükben azon fognak fáradozni, hogy kivívják a férfiak vagy a feletteseik elismerését.
Rendkívüli kötelességtudattal bírnak, nagyon magasra helyezik a mércét, végtelenül igényesek önmagukkal szemben. Ha a maguk elé állított normáknak nem tudnak megfelelni, akkor semminek érzik magukat, ha pedig teljesítik a kitűzött célt, akkor azt puszta tévedésnek élik meg.
Másokkal szemben is nagyon kritikusak, előszeretettel pécézik ki a főnökük hibáit. Érzelmileg gyakran magányosak. Alapélményük: „senkihez sem tartozom, és nem is tartoztam soha”. Gyakran érzik magukat kívülállónak, kitaszítottnak egy társaságban vagy munkahelyen. De valójában ők maguk taszítják ki az embereket a saját életükből a sarkos ítéleteikkel.

Nagyon kevés ember van, akire egyoldalúan ilyen vagy olyan komplexus nyomta rá a bélyegét. De tulajdonképpen nem is az a kérdés, hogy mit tesz velünk a komplexus, hanem hogy mi mit teszünk a komplexusunkkal. Érdemes megfigyelni, hogy milyen helyzetekben éled fel, és hogyan hat ez az élmény önmagunk megélésére, a kapcsolatainkra. És persze a leglényegesebb kérdés: mit tudok tenni, hogy az adott szituációban ne komplexus-vezérelt módon viselkedjem?

Fotó: Hector Landaeta/FREEIMAGES