1. Legyünk tisztában a saját érzéseinkkel! Sok hatvan felé vagy fölött ballagó nő boldog, aktív és elégedett, jól érzi magát a bőrében. Akiknek azonban rossz érzések nehezítik az életét, azoknál nagy a veszély, hogy ez kapcsolataikat is megterheli. A harmadik generáció élethelyzete számos fájó érzésre ad alkalmat. Fájó, hogy már nem élhetünk családban, hogy a gyereknevelés évei elmúltak és kiszorultunk az életéből. Rossz arra gondolni, hogy a gyerek életében a legfontosabb már nem én vagyok, hanem a házastársa; bántó, hogy ők családban élnek, együtt vannak, miközben a nagyszülő vagy egyedül, vagy az esetleg unásig ismert, romló állapotú házastárssal. Azt érezhetjük, hogy az élet egyre üresebb és többé-kevésbé magányosan ballagunk az öregedés és az elmúlás felé. Ezek az érzések mélyről jönnek, fájdalmasak – de ha felismerjük őket, máris egy lépéssel előrébb vagyunk.
2. Kezeljük érzéseinket önállóan, fegyelmezetten, méltósággal! Ismerjük föl, hogy a fenti tények – tények, bármennyire fájóak is. Az ezzel kapcsolatos érzéseinket ne terheljük rá a gyerekünkre, de igenis foglalkozzunk ezekkel az érzéseinkkel, mert az érzések kevésbé gyötrőek, ha felismerjük, kimondjuk, megszellőztetjük, valakivel megosztjuk őket. A fenti gondolatokhoz tartozó gyászt meg kell élni, de ha azt akarjuk, hogy a kapcsolataink túléljék ezt, akkor érdemes saját hatáskörben kezelni. Bárkivel előbb érdemes megosztani, mint a saját gyerekünkkel – ő bizony a gyermekünk és mind a mai napig erősnek, épnek, pozitívnak akar látni bennünket, biztonságadónak, akire támaszkodhat és felnézhet. Ha ezeket az érzéseket átalakítjuk kapaszkodássá, és minden mozdulatunkból süt a kétségbeesés és a fuldoklás, ezzel egészen biztosan elriasztjuk, és rémült hátrálásra kényszerítjük gyermekeinket és unokáinkat, akiktől a szeretetet, melegséget és vidámságot várnánk.
3. A fiataloknak tartogassuk a pozitív hangulatainkat! Akkor fog szívesen látni bennünket bárki, ha pozitív hangulat és viselkedés árad belőlünk. A negatív érzések, hangulat, megjegyzések, viselkedések elől mindenki elmenekül, ez szükségszerű. Tartsuk össze magunkat! A gyerekünknek mindig a szülője leszünk, a társa szemében is szülőfigura. Ez azt jelenti, mindig ösztönösen el fogja várni, hogy felnézhessen ránk, hogy összeszedettnek, méltóságteljesnek, kompetensnek, felnőttnek, ügyesnek láthasson, olyasvalakinek, aki helyt tud állni, és akire büszke lehet. Fontos, hogy vállalhatónak találjon bennünket, akivel meg lehet jelenni pl. egy ovis anyák napján. Ha szétcsúszva, rendetlenül, ápolatlanul, ügyetlenkedve, panaszkodón, furcsa viselkedésekkel, problémásan vagyunk jelen, ez ösztönösen riadalmat, szégyent, kétségbeesést, elutasítást vált ki a fiatalokból, és nem fogják keresni a kapcsolatot.
Roppant sokat segít a kapcsolaton, ha megőrizzük szellemi nyitottságunkat, ha friss, mai dolgokról élvezetes beszélgetést lehet folytatni az idős szülőkkel, apóssal, anyóssal, mert tájékozottak, modernek, nyitott és haladó nézeteket vallanak. Ha a fiatal úgy tud beszélgetni a nagyszüői nemzedékkel, mint a saját kortársaival, akkor a kapcsolat is éppolyan élő és tartalmas lehet. A fiatalok nagyon szívesen dicsekszenek a szüleikkel, ha azok frissek, épek, élénkek, utaznak, olvasnak, aktívak, tájékozottak és vagányak.
4. Tanuljunk érzelmi önfegyelmet! Sajnos a jól működő emberi kapcsolatok alapfeltétele az önfegyelem, az, hogy nem mindent mondunk ki, amit gondolunk; nem azonnal teljesülnek a vágyaink, nem adhatunk hangot spontán bármikor az érzéseinknek és gondolatainknak. Sokszor várni kell, tartani a szánkat, átfogalmazni dolgokat, végérvényesen lenyelni azt, amivel csak ártanánk, ami kritika, beavatkozás, határsértés, kéretlen segítség. Nem lehetünk mindig spontának, mert akkor nem maradnak kapcsolataink.
5. Ismerjük el a gyermekünk és házastársa vezető szerepét! Vegyük tudomásul, hogy a gyermekünk családja, az bizony az ő családja. Abban a háztartásban a fiatalasszony a főnök, abban a családban a fiatalember a családfő. Ez az ő konyhájuk, ő családjuk, ők tudják a rendet, ők adják a szabályokat, ők fektetik le a napirendet és azt, hogy mik a prioritások. A nagyszülőnek, anyósnak, apósnak pedig bizony akkor van esélye szívélyes fogadtatásra, ha ezt magától értetődően elismeri és tiszteletben tartja. Igen, nekünk kell tiszteletben tartanunk a gyermekünket, az ő családjának határait, az ő kapcsolatát a házastársával, a gyermekeik napirendjét, stb. Feltétel nélkül ismerjük el a fiatalok vezető szerepét a saját háztartásukban, családjukban!
6. Óvakodjunk a határsértéstől, kritikától! Hiába próbáljuk „jobbító javaslatnak”, „konstruktív kritikának” álcázni a kritikánkat, reformötleteinket, stb., soha nem fogják másnak észlelni, mint annak, ami: a belügyeikbe való beavatkozásnak. Ha belépünk a más háztartásába, családjába, akkor az a dolgunk, hogy alkalmazkodjunk hozzá, tegyük magunkévá a szabályait és szokásait. Ezt hogy szoktad? Hogy csináljam? Hogyan issza Rozi a kakaóját? Hányra hozzam Marcit a suliból? Ehet a játszótéren egy fagyit vagy inkább ne? Ne ellenkezzünk, ne írjuk át a szabályaikat, ne próbáljunk semmit megmásítani.
7. Ne próbáljuk megvásárolni a szeretetet se ajándékokkal, se munkával! Tartózkodjunk a túlzásoktól, a kéretlen jótékonykodástól! Csak azt, annyit és úgy adjunk, amire és ahogyan szükségük van! A legfontosabb, amit kaphatnak tőlünk: a hathatós segítség valódi szükséghelyzetekben; a nyitott, empátiás, odaforduló figyelem. Érték, ha vidáman, jól működően, hozzáértően gondoskodunk, foglalkozunk, játszunk a gyerekekkel, ha kompetensek vagyunk, tényleg ránk lehet bízni a kicsiket, ha helyt tudunk állni a gyakorlati helyzetekben, pontosan teljesítjük az instrukciókat, pl. időre odavisszük úszásra, nem fázik meg, nem hagyjuk el a cuccát, hazaérünk vacsorára, stb.
8. Ki se ejtsük a szánkon: „Én csak segíteni próbálok!” Közismerten rosszhírű mondat ez, a legtöbb pszichológus csak a fejét fogja, ha meghallja. Az „én csak segíteni próbálok” felirattal próbáljuk eladni a legtöbb határsértést, beavatkozást, kritikát, azt, amikor a kismenyünk módszereit felülbíráljuk, amikor odavisszük mindazt a tengernyi kéretlen ajándékot, ételt, tárgyat és édességet, ruhát és használati tárgyat, amit nem kértek, nem tetszik, nem fogják használni és kínosan érzik magukat, hogy mit kezdjenek vele.
9. Kerüljük az ütközéseket! Anyósok/apósok és vők/menyek viszonya eleve elrendelten érzékeny, rivális helyzet. A mindenkori szereplők érzelmi intelligenciájától, kommunikációs színvonalától, lelki épségétől függ, hogy együttműködés és bizalom, vagy gyanakvás és versengés, esetleg érzelmi pokoljárás jellemzi majd ezt a kapcsolatot. Abban biztosak lehetünk, hogy a menyünk vagy asszony lányunk egyetlen ütközést, egyetlen konfliktust is meg fog jegyezni, óvatossá teszi, hátrálásra készteti. Ne ütközzünk, kerüljük az ellentéteket! Legyünk jó fejek, simulékonyak, jókedvűek.
10. Ne tessék megsértődni! A sértődés bármilyen fajtája, bűntudatkeltés, duzzogás vagy dühödt, tüntető elvonulás mind rongálja a kapcsolatot, kínos hangulatot hoz és hátrálásra, bezárkózásra készteti a fiatalokat. Ha valamin megsértődni támad kedvünk, inkább vizsgáljuk meg az érzéseinket, állapítsuk meg, mit érzünk, és fogalmazzuk meg tisztán, vádmentesen. Második lépésben fogalmazzuk meg az igényünket, egyes szám első személyben, csak magunkról beszélve. Például: „Látom, hogy nem akar velem játszani a kicsi, szomorú vagyok, de megértem. Vajon mikor vagy hogyan próbálkozzak, hogy játsszon velem?”
11. Mindig kérdezzünk, szerződjünk tisztán, tisztázzuk a feltételeket! Tanuljunk meg rugalmasan alkalmazkodni! Találgatás, szeszélyes próbálkozások és sértődés helyett sokkal jobban járunk, ha tisztán, felnőtt énünkre támaszkodva letisztázzuk, hogyan tudunk a legjobban és leghasznosabban csatlakozni a fiatalok családjának komplex, nyüzsgő, többszereplős galaxisához. Sose legyünk restek kérdezni, szerződni, tisztázni. Mikor jöjjek, nektek mikor a legjobb? Hogyan tudok jól segíteni? Mire van szükségetek? Mivel segítek most a legtöbbet? Hogyan szereted, ha csinálom ezt? (gyermek elvivése, játszóterezés, háztartás, főzés, szervezés, stb.) Mi a szabály, a napirend erre vonatkozóan? Mit kell tudnom ehhez? Ezt hogy szoktátok? Mikor jöjjek?
12. Jelezzük, ha tényleg bajban vagyunk! Ha viszonylag ritkán adunk vészjelzéseket, csak akkor, ha igazán van baj, akkor pedig hitelesen kérünk segítséget, akkor bizonyosan megkapjuk. Emlékezzünk a farkast kiáltó fiú meséjére!
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
.jpg){kind=small}
