Biztos vagy benne, hogy sebezhetővé tesz az érzéseid kimutatása?

Jánosi Valéria | 2017-05-04 17:18

Amikor segítőként valakit arra biztatok, hogy fejezze ki bátran az érzéseit, úgy néz rám, mintha arra kérném, hogy ugorjon a Dunába. Az érzések kimutatása sokaknak félelmetes, másoknak pedig nincsenek is szavaik, ötleteik ahhoz, hogy pontosan meg tudják nevezni az aktuális érzelmi állapotukat. Gyakran fogalmuk sincs, hogy mi is zajlik bennük. Pedig a kapcsolataink sínylik meg, ha ezen a téren hiányosságaink vannak.

Ne sírj! Ne érezz!

Ha megfigyelsz egy kisgyereket, azt láthatod, hogy gondolkodás nélkül teljesen spontánul fejezi ki azt, ami történik benne. A nyakadba ugrik, közli, hogy „szeretlek, mami” vagy éppen keservesen sír, ha fáj valamije. Aztán mi történik a „nevelés” során ezzel a spontán kisgyerekkel? Megtanítják neki, hogy egyes érzések kellemetlenek, túl hevesek, ezeket egyáltalán ne mutassa ki, vagy csak bizonyos helyzetekben, és akkor is csak korlátok között. Biztos vagyok benne, hogy te is hallottad már a következő mondatokat: „Most miért sírsz? Ezzel nem hatsz meg.” „A fiúk nem sírnak. Milyen férfi lesz így belőled?” Hányszor mondja azt egy anya a gyerekének miközben a könnyeit törölgeti: „nem sírok, nincs semmi baj”. Hányszor hallja egy örömében ugrándozó, fickándozó gyerek, hogy nyugodjon már le? Esetleg hányszor kap büntetést azért, mert túl hevesen mutatta ki a jókedvét?

Mi történik ilyenkor? Apránként megtanítjuk a gyereknek, hogy egyes érzések kifejezése nem kívánatos, veszélyes, és elvárjuk tőle, hogy csak az általunk elfogadott, helyesnek tartott érzéseket fejezze ki. Így aztán a kisfiúk többsége megtanulja elrejteni a fájdalmát, szomorúságát, és ehelyett inkább dühöt fog mutatni, mert ez egy férfi számára társadalmilag inkább engedélyezett.

A kislányok pedig megtanulják, hogy vissza kell venniük a jókedvük hevességéből, a haragjukat pedig egyáltalán nem helyes kimutatni. A kislányok számára a düh kifejezése helyett inkább a sírás engedélyezett.

Az érzelmek elfojtásának következményei

Az érzelmek elfojtása a lelket fojtja meg. Mire felnövünk, kialakul, hogy kinek melyik érzése kerül elfojtás alá. Van, aki az örömérzésben korlátozott, mások a haragjukat vagy éppen a fájdalmukat nem merik kifejezni. Ennek aztán súlyos kapcsolatbeli konfliktusok lesznek a következményei. Ha minden fájdalomra, bántásra haraggal reagálok, és észre se veszem, hogy valójában fájdalom ért, akkor nagyon nehéz lesz velem együtt élni. Ha nem merem megélni és kifejezni, hogy mennyire szeretek valakit, akkor a párkapcsolatomban lesznek súlyos gondok. Ha a dühömet nem merem megmutatni, akkor hamarosan szorongani fogok, pánikbeteg, depressziós leszek, vagy éppen kialakul egy csomó pszichoszomatikus problémám, és orvostól orvosig járok majd a kiütéseimmel, a gyomorpanaszaimmal.

Az érzések elrejtése, fel nem ismerése komoly konfliktusokhoz fog vezetni a kapcsolataimban. Ha például valakinek csak a dühöngés megengedett, és fel sem ismeri egy idő után, hogy a haragja mélyén valójában fájdalom, csalódás van, az agresszívan fog reagálni minden bántásra, és képtelen lesz elmondani, hogy valójában mi is a baja. Így aztán nem is lehet rajta segíteni, nem lehet javítani a kapcsolaton. Ha például valaki ígér nekem valamit, de nem tartja be, akkor megsértődhetek, vagy épp leüvölthetem a fejét. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy napokig nem szólunk egymáshoz, esetleg megszakad a kapcsolat. Ha viszont felismerem, hogy a haragom mélyén csalódottság és fájdalom van, akkor azt tudom mondani: „Figyelj, amikor azt láttam, hogy nem tartottad be az ígéretedet, csalódott voltam, és szeretnék bízni benned. Megtennéd, hogy legközelebb csak olyat ígérsz meg, amit be tudsz tartani?” Ez egyáltalán nem támadó, és sokkal nagyobb esély van arra, hogy megmarad a kapcsolat. Mindössze annyi történt, hogy felismertem a haragom mélyén rejlő csalódottságot, és hangot is adtam neki.

Ismerd fel az érzésiedet!

Első körben nem is az a feladatunk, hogy az érzést kifejezzük, hanem hogy egyáltalán felismerjük magunkban. Ezt nehezíti a gyerekkorból eredő elfojtás, illetve az is, hogy rengeteg morális ítéletet alkotunk másokról. Ezekhez az ítéletekhez pedig egy jó adag tehetetlenség is társul, amikor azt gondoljuk, hogy az adott helyzet, állapot megváltozhatatlan. Például „Haragszom Erzsire, mert hülyén viselkedett. Persze nem is várhatok tőle mást, hiszen nem túl intelligens. Inkább megszakítom vele a kapcsolatot.”

Ha azonban a figyelmünk fókuszát Erzsi helyett önmagunkra fordítjuk, és Erzsi elítélése helyett azt kezdem vizsgálni, hogy mi van bennem, akkor a következő gondolatokra is juthatok: „Amikor Erzsi ezt mondta, akkor fájdalom volt bennem, mert egy olyan pontra tapintott, ami érzékeny számomra. Pedig szeretnék vele kapcsolatban maradni, és biztonságban érezni magam a társaságában.” Ha ezt el tudom neki mondani, akkor Erzsi megértheti, hogy a mondata mit váltott ki belőlem. Lehet, hogy ő fel sem fogta, hogy ez nekem gondot okoz, és rögtön bocsánatot fog kérni, és jó eséllyel legközelebb tapintatosabb lesz.

Érzéseink felderítésében gyakran gátol minket, hogy kiváltó okukat többnyire az eseményekben és a körülöttünk élő emberekben keressük. Megtanultunk másokat vádolni azért, mert pocsékul érezzük magunkat. Így aztán hamarosan áldozatnak gondoljuk magunkat, a másikat pedig tettesnek. Ha viszont megtanuljuk befelé fordítani a figyelmünket, akkor felismerhetjük az érzéseket, és a felismert érzések erőforrássá válnak abban a pillanatban, amikor kifejezem őket. Amikor felvállalom a sebezhetőségemet, paradox módon nagyobb erőm lesz, mintha benne ragadnék a magamat sajnáló áldozat-szerepben.

Az érzések kifejezésének további hozadéka, hogy a kellemetlen érzéseink azonnal oldódni kezdenek, amikor figyelmet fordítunk rájuk, és képesek vagyunk megnevezni vagy kifejezni őket.

Így fejezd ki az érzéseidet!

Az érzések kifejezése nem egyszerű. Ezt is lehet jól és kevésbé jól csinálni. Az első, amivel a „kezdő érzők” szembesülnek, hogy nincsenek szavaik arra, amit odabent éreznek. Gyakran hangzanak el a szájukból ilyen mondatok: „ez rosszul esik nekem”. Ez sajnos kevés, ebből még nem értem meg, hogy mi baja van a másiknak, nem tudok kapcsolódni hozzá. Ha viszont azt mondja, hogy „amikor így viselkedsz, akkor megijedek”, na, ekkor már értem, és elszégyellem magam, hogy ennyire félelmetesen viselkedek. Tehát első körben meg kell keresnünk azt a szót, ami pontosan kifejezi az érzéseinket. Az eleinte lassú, nehéz, pepecselős munka, de megéri, mert jobban fogjuk érteni magunkat, és mások is jobban tudnak majd kapcsolódni hozzánk.

Gondot jelenthet az is, ha az érzéseink kifejezésébe belecsúszik gondolat vagy ítélet. Ha például azt mondom, hogy „Úgy érzem, mintha egy fallal élnék együtt”, ez nagyon bántó lehet a társunknak, hiszen ez ítélet. Így nehéz lesz együtt érezni veled. Sokkal tisztább, ha azt mondom: „Nagyon magányosnak érzem magam az utóbbi időben.”

Az sem érzés kifejezése, ha a mondatom így hangzik: „úgy érzem, végtelenül nagyképű vagy.” Bár a mondat elejéről úgy tűnik, mintha érzést fogalmaznék meg, ez valójában gondolat és ítélet, ami egyáltalán nem rólam, nem az érzéseimről szól, hanem a gondolatomat, véleményemet, ítéletemet fejeztem ki.

A magyar nyelv hihetetlenül gazdag érzéseket kifejező szavakban. Lehetek fáradt, szomorú, kétségbeesett, megdöbbent, izgatott, ijedt, reménytelen, gyanakvó. Tehát a tárház széles, csak válogatni kell belőle.

Lehet, hogy most azt gondolod, hogy ez nagyon nehéz munka. Valóban annak tűnik elsőre. Lassú, pepecselős melónak. Amikor tanultam, én is annak éreztem. De megéri beletenni az időt, energiát, és megtanulni, mert kevés ennél jobb befektetés van az életben. Az érzések kifejezésének haszna a sokkal-sokkal jobb kapcsolat a pároddal, a gyerekeiddel, szüleiddel, főnököddel, barátaiddal. És persze önmagaddal. Ugyanis ez a belső munka igen komolyan növeli az önbecsülést is, hiszen ha megtanulod kifejezni az érzéseidet, bátrabban bele mersz állni majd a konfliktusokba, és nem gyáva nyúlként fogsz elkullogni minden vitás helyzetből.

Fotó: mokra/FRREIMAGES