A figyelem hiánya
„Hétvégén itt voltak az Anyuék, lyukat beszéltek a hasunkba, de egyetlen egyszer sem hangzott el az a mondat, hogy És ti hogy vagyok? Hogy mondjuk Milyen az új munkahely? vagy Hogy vált be az ovi?” – szól a következő visszatérő panasz.
„Felhív az anyám, fél óráig panaszkodik, és eszébe se jut megkérdezni, hogy velem mi van, hanem ha kibeszélte magát, simán elbúcsúzik és leteszi. Ha meg mégis elkezdem mondani, akkor hallom, hogy kihangosítja a telefont és elkezdi az edényeket pakolni… Ilyenkor inkább rövidre zárom és leteszem. Aztán van, hogy sírok, van, hogy nem. De hogy miért sétálok bele ebbe a csapdába ezredszer is, ennyi év után, azt nem értem, hiszen már tudhatnám, hogy csak erre számíthatok…”
Anyu talán nem is hinné, mennyire fáj a gyermekének, ha kizárólag magának tart számot a figyelemre, és elfelejt ugyanannyi figyelmet adni, mint amennyit ő maga kér vagy követel.
Az emberi érintkezésben nagyon fontos tényező a beszélgetések dramaturgiája. Hogy ki mennyi ideig uralja a teret, mennyit sajátít ki magának a műsoridőből; hogy ki vág közbe, kit kell végighallgatni, ki beszél hangosan vagy halkan – mindezek a részletek bizony elemien meghatározzák a kapcsolatok élvezeti értékét és jövőjét. Ez is olyan típushelyzet, ahol a fiatal általában már nem is ad jelzést… csöndben végighallgatja Anyut, elbúcsúzik, és utólag, a becsukódott ajtó mögött, a letett telefon mellett áll sokadszor is ugyanazzal a döbbenettel: hogy lehet, hogy az Anyu észre sem veszi, hogy csak ő beszélt és a gyerekének át sem adta a mikrofont? Vajon miért hiszi, hogy az nem fontos? Hogyhogy nem hallott arról, hogy a figyelemnek kölcsönösnek illik lenni? Hogyhogy nincs meg neki az a bizonyos fifty-fifty szabály? Anyu meg talán nem is hinné, hogy a felnőtt gyermeke ugyanúgy vágyik a figyelmére, elismerésére, biztatására, ahogy vágyott kicsi korában is…
Bizony, pszichológusi rendelőkben igen gyakori típushelyzet a „hogyan fogadjam el/ gyászoljam el, hogy az Anyutól/Aputól már soha nem fogom megkapni…?” Megkapni az akármit, amit a gyermek ösztönösen várt volna és vár egész életében: az igazi önzetlen, odaforduló figyelmet; a védelmet, hogy az ő pártját fogják; az őszinte érdeklődést; a támogatást, a bizalmat, a megerősítést. Azt, hogy az Anyu/Apu azt sugározza: „figyelek, itt vagyok neked, mindig meghallgatlak, bármit mondhatsz, én vagyok az, akihez bármivel jöhetsz.”
Ha van itt jó hír, az az, hogy soha nem késő: mivel a végsőkig várja, ezért a végsőkig értékeli is felnőtt gyermekünk, ha megkaphatja őszinte figyelmünket, érdeklődésünket, támogatásunkat. Évtizedes fájdalmaknak tud véget vetni, ha egyszeriben kisüt a nap és utolsó harmadában helyére kerül a szülő-gyerek viszony.
Az igazi figyelem róla szól, nem rólam
Az igazi, önzetlen és ítéletmentes figyelem a legnagyobb ajándék, amit adhatunk. Ez azonban őszinte odafordulást igényel és azt, hogy a saját egónkat – legalábbis egy időre – letegyük a ruhatárban és a társas helyzetekbe már anélkül lépjünk be.
„Az anyunak hússzor elmondtuk, hogy próbálunk nem enni édességet, de biztos, hogy huszonegyedszer is piskótatekercset hoz, mert ő ahhoz ért… szóval igazából mindig minden csak róla szól. Hát ennyire nem számítok neki se én, se a családom?” Mély fájdalom és csalódás ez is…
Az „én” túltengése, például a parttalan beszéd helyett érdemes odafigyelni arra, hogy az adok-kapok egyensúlyban legyen. Elgondolkodhatunk azon, miért könnyebb beszélni, mint kérdezni vagy meghallgatni, hogy mitől tartunk, mit próbálunk elkerülni azáltal, hogy mi beszélünk. Ez is szolgálhat érdekes önismereti tanulságokkal. De a kapcsolat épülését bizonyosan csak a kölcsönös, őszinte odafigyeléstől várhatjuk. A figyelem az emberi kapcsolatok elsőszámú valutája. Az jár jobban, aki kordában tudja tartani saját vágyát arra, hogy „könnyítsen magán”, hogy végre kibeszélje magát; és ehelyett oda tud figyelni az egyensúlyra. Kapcsolatot és bizalmat nyer jutalmul, aki képes őszinte odafordulással, érdemben érdeklődni, jól figyelni és végighallgatni a választ. Soha ne feledjük tehát feltenni a legfontosabb kérdést: „és te hogy vagy?” – és a választ minőségi figyelemmel, ítéletmentesen, valós érdeklődéssel és drukkolással hallgatni végig.
Mi kell ahhoz, hogy megnyíljon?
A bizalmat persze itt is ki kell érdemelni: a fiatal (akár gyermekünk, akár unokánk, akár a szomszéd kislány) csak akkor fog mesélni, ha előre tudhatja, hogy válaszul nem kritikát vagy prédikációt kap, hogy nem fogjuk az ellenfele pártját, nem magyarázzuk meg, mit csinált rosszul és igazából hogyan kellett volna, hanem vele érzünk együtt, nyitott füllel, tükröző arccal végighallgatjuk. Ahogy egy harminc körüli fiatal nő (és kisbabás anyuka) egyszer megfogalmazta: „az lett volna, jó, ha az Anyu ostorozás helyett csak figyelmesen végighallgat, aztán csöndben megölel.” Az ő anyukájának ez már nem adatik meg, de nekünk még minden lehetőségünk megvan rá. Mert bár a harmincas, negyvenes felnőtt a legtöbb esetben már nem fogja kimondani, hogy „anyukám, úgy szeretném, ha végighallgatnál és vigasztalnál, biztatnál és tartanád bennem a lelket, vagy velem örülnél az örömeimnek, büszke lennél arra, amit teljesítek”, azért még egy percig se legyen kétségünk: a hajszolt, több fronton küzdő középgenerációnak úgy hiányzik a támogatás, a jófajta figyelem, mint a falat kenyér.
Ha a szülő jól tud meghallgatni és jól tud reagálni, számíthat a bizalomra. A fiataloknak – ha még végleg fel nem adták – legtöbbször jól esik, ha mesélhetnek, ellelkendezhetik sikereiket, terveiket vagy éppen (és ez már érzékenyebb, sebezhetőbb terület, ami jelentősebb bizalmi tőkét igényel) kibeszélhetik magukból, amivel küzdenek. Nem azért, hogy tanácsot adjunk vagy pláne lehordjuk őket („Ugye mondtam, hogy nem kéne elvállalni, hogy nem fog menni…”) Csak mert jó megosztani, mert jó érzést okoz neki, ha valakit érdekelnek a dolgai, ha valaki vele örül, vele sír, büszke az eredményeire és bízik benne, drukkol a nehéz időkben. Ha korábban sokszor elrontottuk, akár még azt is megtehetjük, hogy az „És te hogy vagy, mi foglalkoztat mostanában?” kérdéshez csöndesen odatesszük: „nem fogok kritizálni/okoskodni/szörnyülködni, egyszerűen csak érdekel”.
Felejtsük el a „konstruktív kritikát”!
Veszélyes kártevője a szülő és felnőtt gyermeke viszonyának a kritika és a kéretlen tanács. A „konstruktív kritika”, a hibakeresés, a folytonos javítgatás helyett több jót hoz kapcsolatainkban a lelkes támogatás, a drukkolás vagy az értelmes kérdések: mit tudsz tenni? Mire van szükséged? Ki/mi tud ebben neked jól segíteni? Mi a legkomolyabb akadály és mit lehet ellene tenni? Mire ebben támaszkodni? Kik a szövetségeseid?
Tanácsot csak akkor adjunk, ha kérik. Ha tényleg úgy látjuk, hogy komoly veszélyben forog a másik, gondoljuk át, vajon tényleg tőlünk fog-e először hallani erről, vagy már tud róla; vajon tett-e lépéseket, vagy valóban szüksége van arra, hogy tőlünk is kapjon vészjelzést, megoldási tippeket. Ha tényleg úgy ítéljük meg, hogy neki szüksége van arra, hogy elmondjuk a meglátásainkat (nem pedig nekünk magunknak van erre ellenállhatatlan vágyunk), akkor kérjünk engedélyt, hogy elmondhassuk, mi mit tapasztaltunk az adott témában, és bocsássuk előre, hogy ez „vételkényszer nélkül” történik. Adjunk engedélyt, hogy ha nem jó neki semmire a meglátásunk, ha nem passzol a helyzetéhez, mehet a kukába. Ez esetben mehetünk tovább, mintha mi sem történt volna.
Ha feltétlen fontos, hogy hozzáfűzzünk valamit, akkor előbb tükrözzük vissza az ő érzését, az ő helyzetét, jelezzük, hogy pontosan megértettük őt. Csak ezután tegyük oda a saját gondolatainkat! „Értem, hogy ez a helyzet hogyan alakult ki/mik az előnyei/mi volt a célod vele… Csak azért látok veszélyt benne, mert a saját életemben azt tapasztaltam, hogy általában…” – és itt próbáljunk valamilyen használható, pozitív elvet, általános emberi tapasztalást megosztani. Aztán már csak az a dolgunk, hogy tudjuk időben abbahagyni, elengedni a témát, a többit pedig rábízni a beszélgetőtársunkra. Lehet, hogy a mondataink nem azonnal fejtik ki a hatásukat!
Ha ténylegesen és hitelesen a saját meglátásainkra szorítkozunk és tiszteletben tartjuk a határokat, nagyobb az esélye, hogy a másik nem érzi támadás alatt magát és megfontolja, amit mondunk. Az viszont már a mi dolgunk, hogy előre átgondoljuk, mi lehet az, ami ésszerű, de tapintatos megfontolással, vészjelzéssel szolgálhat, anélkül, hogy ellendrukkert, kritikust gyanítana bennünk a másik. A kritikánál százszor többet ér a nyitott, jóhiszemű kérdés: hogyan tudnék neked ebben a pillanatban legjobban segíteni? Mire van szükséged tőlem?
Kell az elismerésed!
Gyakori fájdalma mind a huszon-harmincéves fiataloknak, mind pedig a valamivel érettebb derékhadnak is, hogy ritkán kapják jelét, hogy a szülő látná, fel- és elismerné a teljesítményüket. Nehezen mondják ki, de akkor könnyes szemmel: az ember hiába felnőtt, most is ugyanúgy vágyna az Anyu, Apu elismerésére, jóváhagyására, mint régen.
Gyerekkorunkban – jó esetben – ezerszer bejárjuk azt a kört, amikor ragyogva kilátjuk: Anya, ide nézz! (Mutatva, mit készítettem, mit tudok; hogy felmásztam, hogy megépítettem, hogy csinosan áll rajtam, hogy hős vagyok, stb., stb.) A szülő pedig a ragyogást tükrözve büszkén feleli: látlak! Szeretjük, ha a szülő nyugtázza minden teljesítményünket. Az „Anya ide nézz!” és a „Látlak!” a gyerekkor egyik legfontosabb történése, a gyermek fejlődésének folytonos megerősítése – és a gyerek mindig érezni fogja, hogy szívből, hitelesen gyönyörködünk-e abban, amire ő büszke. Bármily furcsa is, valójában a gyermekünk felnőtt korában is ugyanazt várja és szomjazza tőlünk, amit kicsiként: hogy büszkék legyünk rá; hogy örömünk teljen abban, hogy ő pont olyan, amilyen; és hogy elérte, amit elért, hogy folyamatosan teljesíti, amit teljesít, bármi légyen is az. Ha céget épített, akkor azt. Ha jól sikerült a palacsinta, akkor azt. Ha kimászott egy rossz házasságból, megszabadult egy rossz munkahelytől, akkor azt. A lelki békénk fontos része, hogy tudhassuk: az Apu/Anyu jónak lát engem.
A negyven éves gyermekünknek is fáj, ha megszóljuk vagy meg sem látjuk a teljesítményét; ha kritizáljuk a külsejét, a családját, az otthont, amit létrehozott, a szülőségét vagy pláne a gyermekét. Hiszen a középső generáció nagyon leterhelt, sok nehéz helyzetet kell megoldania, és bizony jól esne, ha a szülő értő szurkolóként állna mellette, biztatással kísérné az útját, és néha megerősítené, amit ő maga nagy teljesítménynek érez.
Mi szükséges ehhez érzelmileg?
Az, hogy igazán, szívből és nagylelkűen drukkoljunk neki; hogy legyen egy pozitív, reális és rugalmas víziónk arról, hogy ő (és az esetleges családja) élhet harmóniában, élhet jó életet, illetve hogy ahogyan élnek, az minden kacskaringójával együtt is lehet elégségesen jó, lehet benne sok érték, még akkor is, ha nem tökéletes, hanem életszerű.
Bizony – ahogy már említettük – meglehet, hogy Anyunak/Apunak a gyerekektől függetlenül is nehezére esik, hogy valamin, bármin elégedetten, jó érzéssel végignézzen, hátradőljön és azt mondja: elégedett vagyok, ez így megnyugtató, elég jó, megteszi, nyugodt lehetek. Inkább a hibákat meglátni, veszélyekre koncentrálni, nyugtalankodni szoktatták ezt a nemzedéket. Sokan azt tekintik természetesnek, sőt ésszerűnek, ha azt figyelik, mi a baj, mi fenyeget, mitől kell tartani, mi lesz itt a bökkenő.
Ahogy más dolgokra, úgy a gyermekükre is hasonlóan szorongva, hibákat keresve néznek – annak pedig ez maga a kín. „Az anyámnak sose lehetek elég jó/az apámnak képtelenség megfelelni; mindig azt érezteti, hogy nem jól csinálom; mindig van két kritikus szava” – mondják. „Már csak azért is elkerülöm, hogy ezt az érzést megússzam”. „Ha idejön és végignéz azon, amin hónapok óta dolgozunk, és rámutat arra a két dologra, ami még nincs kész, csak hogy demonstrálja, hogy ő mekkora ász, hát az élettől is elmegy a kedvem, nemhogy a házépítéstől…” De azt is megtudhatjuk, hogy egyes családokban elvből nem dicsérnek, mélyen hitt irányelv, hogy megárt a gyermeknek, ha jót mondunk róla. A tapasztalat azt mutatja, hogy semminemű létező lélektani haszna nincs annak, ha visszatartjuk a szívből jövő elismerést és a józan, pontos pozitív visszajelzést. A fiatalokat és a kapcsolatunkat egyaránt építi, ha időről időre elismerjük azt, amibe ő sokat tett, ami jó irány, ami valódi teljesítmény.
Éljünk a mában!
Ehhez azonban szükséges az is, hogy ismerjük, értsük, lássuk a gyermekünket a mostani, felnőtt valójában, a mai életében. Ez pedig nem mindig magától értetődő. Nagy a kísértés, hogy a szülő a múltról beszéljen… „emlékszel, amikor kicsi voltál, és az ölemben ültél? Ó, milyen aranyosan balettoztál a kis rózsaszín ruhádban!” Ne csodálkozzunk, ha a gyermekünk nem kultiválja velünk a kapcsolatot ma, ha mi sem kultiváljuk a kapcsolatot az ő mai, élő, reális valójával, hanem azon búsongunk, hogy az az aranyos, harminc év előtti kisfiú/kislány nincs többé. Egy negyvenéves mérnök, akinek azon pörög az agya, honnan szerez szponzort a legújabb fejlesztéseihez, bizony nehezen fog kapcsolódni ahhoz, hogy milyen rémes volt, amikor alsóban mindig otthon hagyta a tornazsákját; viszont némi biztatás után bizonyosan szívesen beszél a munkájával kapcsolatos tágabb kérdésekről. Főleg, ha azt látja, hogy minket is izgat, követjük a fordulatokat és szívből drukkolunk neki.
Nehéz lehet elismerést nyújtani, ha Aput/Anyut az a vágy tölti el hogy saját nemrég letűnt vagy még javában tartó fénykorukat állítsák a figyelem középpontjába. Érdemes ellenállni ennek a kísértésnek, főleg, ha már többször elmeséltük a legfontosabb történeteket, és inkább nyitni a gyermekünk mai valójára, megadni neki, hogy övé lehessen a porond és az elismerés. A mában is élővé teheti szülő és gyermeke kapcsolatát az olyan szülő nyitottsága, aki képes a mában élni és partnerként, tisztelettel és érdeklődőn beszélgetni a gyereke mai tevékenységének érdekes vetületeiről.
Ismerd el, amit csak lehet!
Meséltesd a gyermeked a munkájáról, arról, ami érdekes benne, arról, amire büszke. Kérdezd a gyermekei fejlődéséről, és dicsérd a kicsiket te magad is! Keress bármit, amit el tudsz ismerni a működésében – de ha túlaggódod, ha túlszorongod, ha nem érted, akkor ez nehéz lesz. Gondold végig, mi az, amit elért, ami fontos mérföldkő, vagy amit rendszeresen teljesít és amire ő maga valószínűleg büszke – és nevezd meg!
„Hát fiam, le a kalappal azelőtt, ahogyan ezt a házat felújítottátok! És ráadásul munka mellett…”
„Ahogyan elmeséled a munkakörödet a cégnél, úgy hallom, igen komoly felelősség van rajtad, és ráadásul piszkosul gyorsan kell reagálni… Ezt hogy bírod?”
„Derék dolog, fiam, gratulálok a házadhoz/munkádhoz/családodhoz!”
Sokat segít, ha őszintén hangot adunk minden látszólag apró dolognak, ami imponál (már ha megtanultuk meglátni az ilyesmit!): „Tüneményesek ezek a ti gyerekeitek, annyira bírom, ahogy kifejezik magukat! / …ahogy árad belőlük az életöröm! / …amilyen jó mozgásuk van…” „Ebben a madártejben annyira könnyű volt a tojáshab, azt nem tudom, hogy csináltad… nekem tízből ötször összemegy…”
Ha kapunk valamit, ételt, ajándékot, figyelmességet, ne mulasszuk el jelezni, mennyire jól esett! Lehet, hogy nem fogjuk látni a jeleit, de biztosak lehetünk abban, hogy jól esik és jól hat!
A fiatalok, ha ilyesmi történik, mindig észrevételezik – „nem tudom, mi ütött az apámba, de szombaton a munkámról kérdezett, szerintem három éve azt se tudta, hogy mit dolgozom, most meg tök normálisan végighallgatta, és egyetlen egyszer se vágott közbe, hogy >Igen, tudom, hiszen én is, amikor főmérnök voltam 1974-ben…< Sőt, a végén egészen jókat kérdezett… Tudtam én, hogy értelmes ember, csak ezt az oldalát valamiért nemigen mutatja. Ha máskor is így lehetne vele dumálni, én akár még egy sörre is leülnék vele, de hogy aztán ez most mitől volt, vagy meddig fog kitartani, azt még nem tudom.”
A sorozat további részei:
- Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész
- Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 2. rész
- Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában - 3. rész
Kapcsolódó cikkeink:
- Generációk egy fedél alatt - Avagy az együttélés művészete
- A generációk közös nyaralása hozzájárul a családi harmónia megőrzéséhez
- Családfánk titkai - Hogyan változtassunk káros családi mintáinkon?
- Öt régimódi gyereknevelési szokás, amely ma is megállja a helyét
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva: