“Magának dupla méhe van!” Leheli ki száján, leginkább félve, szinte suttogva az orvos a mondatot. Meghallgatjuk, okosan bólogatunk, mintha tudnánk ez mit jelent. Magyarázza a Müller-csöveket, meg hogy a méhet fel kell tölteni, hogy meglássuk pontosan miről is van szó. “Uterus duplex? Uterus bicornis? Nem mindegy. Tudni kell!” Tudni kell neki, hogy mi a pontos diagnózis és tudni kell nekem, hogy ez most mit is jelent önmagamra nézve.
Ha valakinél diagnosztizálnak egy megváltoztathatatlan állapotot, - mindig kisebb marad az egyik lába, kéz nélkül fog tovább élni, heterokrómiás, vagy a belső szervei anatómiailag eltérnek a normálistól - azzal meg kell tanulnia együtt élni. Együtt élni pedig csak úgy lehet vele, hogy önmagunk részévé, a személyiségünk egy darabkájává tesszük.
Ezen a ponton három úton indulhatunk tovább.
1. Nem foglalkozunk vele, mert nem érinti a mindennapjainkat, nagyobb eseményt az életünkben. Nem mozdít előre, de nem is hátráltat. Nincs szükségünk rá, hogy egyesüljünk vele, önmagunk részévé tegyük.
2. Defektesnek érezzük magunkat. Szorongunk tőle, szégyenérzetet kelt bennünk, ami akár kihathat a társas kapcsolatainkra is. Sajnáljuk, hogy nem simulunk bele a többségbe.
3. Különlegesnek tartjuk magunkat, mert ilyen adottsága csak kevés embernek van. Örülünk, hogy nem tartozunk bele az átlagba.
Hogy ki hogyan reagál, és melyik úton indul tovább, nagyon sok tényezőtől függ. Függ az individum érzésének erősségétől, a csoporthoz tartozás vágyától, és a meglévő szorongó, depresszív hajlamtól egyaránt. Tapasztalatom szerint mégis, a mások által kiváltott reakciónak van a legnagyobb hatása ebben a kérdésben. Jelen esetünkben, az, hogy mit kommunikál az orvos a diagnózis felállítása közben, pont annyira fontos, mint az, hogy mi mennyire vagyunk érzékenyek.
Facebookon van egy csoport, aminek az a neve, hogy Nőgyógyászati Duplexesek Közössége. Ha közénk tartozol, csatlakozz te is! Sok szeretettel várunk! A csoport borító képén az a szöveg szerepel, hogy “Eredetinek születtél, nem tökéletesnek!”. Ez a mondat tökéletesen tükrözi, hogy hogyan kellene érezzünk, mégis sokunk, csak sokára jutott el erre a pontra. Vagy talán még el sem jutott.
És hogy miért fontos, hogy hogyan reagál egy orvos, és milyen szerepet tölt be az orvos reakciója az önmagunkról alkotott képünkben, arra hadd legyen példa néhány idézet, duplexes nők beszámolóiból.
„A következő hangzott el a szájából: ha gyereke lesz 6 hónapnál tovább úgysem tudja kihordani. Amikor kijöttem a rendelőből sírásban törtem ki.”
„Aztán ahogy teltek az évek és egyre több nőgyógyászhoz kerültem, többen is voltak, akik vizsgálat közben tárgyilagosan közölték, hogy meddő vagyok emiatt. Nem kell sírni, ez van.”
„Ugye tudja, hogy nem lehet gyereke?”
„Kezdve ott, amikor egy Főorvos kinevetett hogy gyereket szeretnénk a férjemmel, és elküldött örökbefogadásra.”
„Sokan szülnek így.”
„Megnyugtatott, hogy nem kell félnem a teherbeeséstől és a terhességtől, több kismamája is volt.”
„Van ultrahangképe? Megnézhetem? 20 év alatt nem láttam ilyet.”
„Dupla méh? Mehet a két baba egyszerre!”
„Betegfelvételen rácsodálkoztak a rendellenességemre és mondták, hogy ne aggódjak, királyi vér folyik bennem, hiszen Erzsébet királynőnek is ilyen rendellenessége van.”
Azt gondolom, van miből szemezgetni. A dupla méh egy adottság. Nincs kőbe vésve semmi. Még ha az első reakciónk meghökkenés vagy akár félelem, ahogy az előző cikkben is írtam, egy diagnózis nem minden. Az Élet a minden. Ami, ha akar jön. Még ha mást is állít az orvostudomány.
Indexfotó: Pixabay
.jpg){kind=small}
