Mit nevezünk manapság „normálisnak"? Egyszerű: a legtöbb emberre jellemző tulajdonságok normálisak, hiszen „mindenki" ilyen. Normális, ha egy gyermek képes arra, hogy egy helyben üljön és figyeljen 45 percig, holott tele van energiával, és legszívesebben szaladgálna az udvaron. Normális, ha egy gyermek nem beszél túl sokat, nem mozog túl sokat, megfelel a viselkedési szabályoknak, elfogadhatóan teljesít az iskolában, és még lelkesedik is azért, hogy ilyen lehet.
Itt van viszont a nyolcéves kisfiú – nevezzük Andrásnak –, aki nem tudja végigülni a tanórát, zavarja a többieket, nem figyel oda, és emiatt nem jók a tanulmányi eredményei. Ő már nem tekinthető normálisnak, hiszen a normális gyerekek láthatóan képesek ezekre a dolgokra. András emellett több dologban is kimagasló képességekkel rendelkezik: szédületes az állóképessége, ha valami igazán érdekli őt, arra rendkívüli módon képes koncentrálni, és szivacs módjára szívja magába a tudnivalókat a számára érdekes témakörökben. Az iskolapadban ülve mindebből csak annyi szűrődik le, hogy András nem figyel oda az órán, és folyton izeg-mozog, amivel újra meg újra magára vonzza a tanár és a többi gyerek figyelmét. Mivel a magatartása így nem felel meg a szabályoknak, csakhamar gyermekpszichiáternél találja magát, ahol mindössze a tünetek alapján megállapíthatja róla a gyermekpszichiáter, hogy egy "agyi fejlődési rendellenességben" szenved, vagyis ADHD-s. A diagnózis szerint tehát ez az állapot gátolja meg őt abban, hogy úgy viselkedjen, mint a többi gyerek – bár ezt fizikai vizsgálatokkal meg sem kísérlik alátámasztani, hiszen – úgymond – ma már erre semmi szükség nincs. Mivel az egyik elsődleges kezelési mód az ADHD-ra egy pszichiátriai szer – ami hazánkban is egy listán szerepel olyan fokozottan ellenőrzött tudatmódosító szerekkel, mint az amfetamin (speed) –, így ifjú hősünk is erős eséllyel fogja kis fehér tablettákkal indítani a reggelt, feltéve, hogy iskolába akar járni.
Ugyanakkor ezek a „rendellenességgel" született gyerekek a sport világában nagyon is otthon érezhetik magukat, és akár sokkal eredményesebbek is lehetnek, mint a „normálisak". Gondoljunk csak a világhírű kosárlabdázóra, Michael Jordanre, vagy Justin Gatlinre, a 12-szeres sprint világbajnokra, akik mindketten ADHD-diagnózist kaptak gyerekként, mégis olyat mutattak a világnak, amire az ő korukban senki más nem volt képes.
A rendszerünk, amely minden gyerektől elvárja, hogy egy bizonyos módon viselkedjen és gondolkodjon, ugyanazokat a szabályokat követve nem enged teret senki másnak, aki különleges – ehelyett átadja őket a pszichiátriának, ahol igyekeznek „normálissá kezelni" őket.
Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány a napokban jelentetett meg egy ismeretterjesztő kiadványt, amely az ADHD témakörét járja körbe kínos részletességgel – különös tekintettel mindarra, amit egy diagnózis felállításakor a pszichiáter nem közöl a szülőkkel, amit nem hallhatunk a televízióban és nem szerepel a betegtájékoztatón, de mégis mindenkinek joga van tudni. Az alapítvány kiadványából mindezt most megtudhatja.
A kiadvány INNEN tölthető le ingyenesen az alapítvány weboldaláról, illetve nyomtatott formában is rendelhető az info@cchr.hu e-mail címen.
Nyitókép: Tara Winstead fotója a Pexels oldaláról
.jpg){kind=small}
