Egy nagy erdő szélén élt egy szegény ember a feleségével és két gyermekével. A fiút Jancsinak hívták, a leányt pedig Juliskának. Nemigen volt mit aprítaniuk a tejbe, s egyszer, amikor nagy lett a drágaság az országban, az apa még a mindennapi kenyérre valót sem tudta megkeresni. Amint egy este az ágyban a sorsán rágódott, és hánykolódott a gondoktól, felsóhajtott, és így szólt a feleségéhez:
- Mi lesz velünk? Hogyan tápláljuk szegény gyermekeinket, amikor magunknak sincs már semmink?
- Tudod mit, apjuk - felelt az asszony -, holnap reggel kivisszük őket az erdőbe, annak is a legsűrűjébe, ott aztán mindkettejüknek adunk utoljára még egy darabka kenyeret, aztán dolgunkra megyünk, és magukra hagyjuk őket. Nem fognak hazatalálni, s így megszabadulunk tőlük.
- Nem úgy van az, te asszony - felelt a favágó -, már én ilyet nem teszek, hogyan is vehetném a szívemre, hogy egyedül hagyjam az erdőben a gyermekeimet; jönnének a vadállatok, és ízekre szaggatnák őket!
- Ó, te bolond, - szólt az asszony - emígy meg mind a négyen éhen veszünk, akár gyalulhatod is a koporsódeszkákat. - És addig nem hagyta békén a férjét, mígnem az végül kötélnek állt.
A két gyermek sem tudott elaludni az éhségtől, így meghallották, mit mondott mostohaanyjuk az apjuknak. Juliska keserves könnyeket sírt, és azt mondta Jancsikának:
- Most aztán végünk van!
Jancsi vigasztalta húgocskáját, mondván: - Ne sírj, Juliska, nyugodtan alhatsz, majd csak segít rajtunk a jó Isten.
Reggel jó korán jött az asszony, s kizavarta a gyermekeket az ágyból. Megkapták a darab kenyerüket. Az erdő felé menet Jancsi szétmorzsolta zsebében a kenyeret, meg-megállt, és egy-egy morzsát a földre szórt.
- Jancsi, miért maradsz el, mit bámészkodol?" - szólt reá az apja. - Szedd a lábadat!
- Csak a tubicámat nézem, ahogy ott ül a tetőn, és istenhozzádot mond nekem.
Csakhogy Jancsi mindannyiszor egy-egy morzsát hajított az útra. Az asszony jó mélyre vezette a gyermekeket az erdőbe, olyan helyre, ahol még soha életükben nem jártak.
Féltek ott a rengeteg közepén, mert úgy hallották, hogy egy boszorkány is lakik a sűrűben.
Ott aztán jókora tüzet raktak, és az asszony azt mondta:
- Maradjatok itt veszteg, ti gyermekek, és ha elfáradtok, szunyókálhattok is egy kicsit; mi most megyünk az erdőbe fát vágni, majd napszálltakor, ha készen leszünk, eljövünk és hazaviszünk benneteket.
Amikor eljött a délidő, Juliska megosztotta kenyerét Jancsival, aki a magáét elszórta volt az úton. Aztán elaludtak, és leszállt az este, de senki sem jött a szegény gyermekekért. Késő éjszaka volt már, amikor felébredtek, hanem Jancsi vigasztalta húgocskáját, mondván:
- Csak várd ki, Juliska, míg feljön a hold, majd akkor meglátjuk a kenyérmorzsákat, amelyeket elszórtam, azok majd mutatják az utat hazafelé.
Amikor fölkelt a hold, ők is elindultak volna, de nem találtak semmiféle morzsát, mert azokat fölcsipegette az a sok-sok madár, akik röpdöstek erdőn és mezőn. Lopva hátra-hátra pillantottak. A sötét árnyak ijesztőnek tűntek.
Mentek-mendegéltek egész éjjel s még egy álló nap reggeltől estelig, de nem tudtak az erdőből kivergődni. Majd elepedtek az éhségtől, mert mást sem ettek, mint azt a néhány bogyót, amit a bokrokon találtak. És mert annyira elfáradtak, hogy a lábuk se vitte már őket, lefeküdtek egy fa tövébe, elmondották esti imádságukat és elaludtak.
Mármost reájuk virradt a harmadik reggel azóta, hogy elhagyták a szülői házat. Megint elindultak, de mind mélyebbre tévedtek a vadonban, és úgy voltak már, hogy ott kell veszniök, hacsak nem találnak hamar segítségre. Délben pedig megpillantottak egy ágon egy szép hófehér madárkát, és az oly csodálatosan énekelt, hogy szinte földbe gyökeredzett a lábuk, úgy hallgatták. Amikor dala végéhez ért a madár, meglibbentette szárnyát, és elröppent előttük, ők meg mentek utána, mígnem egy házikóhoz értek. Amikor egészen közel mentek, akkor látták, hogy a házikónak kenyérből van a fala, kalácsból a teteje, ablaka pedig csillogó cukorból.
- Nosza, lássunk neki! Én a tetőből eszem, te pedig, Juliska, egyél az ablakból, az jó édesnek tűnik - mondta Jancsi. Aztán felágaskodott, és belekóstolt a tetőbe, miközben Juliska az ablakot majszolgatta.
Egyszer csak egy vékony, sipákoló hang szólt a szobából:
- Recsegés-ropogás...
Mitől ropog ez a ház?
A gyermekek meg így feleltek:
- A széltől, a széltől,
az égi legénytől!
És folytatták a lakmározást. Egyszer csak kitárult az ajtó, és botjára támaszkodva egy vénséges vén banya botorkált ki rajta.
- Mi szél hozott errefelé benneteket? Kerüljetek beljebb, nem bánjátok meg!
A boszi nagyon szerette a gyerekeket. Nem ám úgy, ahogy édesapátok és édesanyátok titeket, hanem ropogós, finom falatként - ebédre, vacsorára. A boszorkányos vénasszony minden földi jót tett a gyerekek elé: tejet, cukros palacsintát, almát, diót... De csak mutatta a nyájasságot, valójában ízig-vérig gonosz boszi volt, azért építette kenyérből a házikóját, hogy odacsalogassa a kicsinyeket, felhizlalja, majd megegye őket.
Amikor Jancsi és Juliska már csak karnyújtásnyira volt a boszorkánytól, akkor a banya kajánul felvihogott és károgó hangján rikkantotta:
- Megkaparintottalak benneteket, innen nem menekültök!
Csontos kezeivel betuszkolta Jancsit egy ketrecbe, Juliskával vizet hozatott, hogy finomabbnál finomabb ebéddel hizlalja a legénykét. Míg Jancsi a pompás falatokat ette, addig Juliskának csak a maradék jutott.
De éles eszű volt ám ez a Jancsi legény! Amikor a banya arra kérte, hogy mutassa ujját, hogy lássa mennyit hízott, akkor az első ebédből maradt csirkecsontot nyújtotta a gonosz asszonyságnak. Dühöngött is a némber, hogy mennyire nem hízik ez a fiúcska. Jancsi még egy hónap múltán is sovány maradt, ezért a banya dühében úgy határozott, hogy megeszi.
- Juliska! Hozzál szaporán vizet, akár kövéredik, akár ilyen sovány marad ez a gyerek, nem várok tovább: holnap levágom és megeszem!
Juliska sírva fakadt:
- Édes jó Istenkém! Segíts meg minket! Bárcsak felfaltak volna az erdőben a vadak, akkor legalább együtt pusztultunk volna el!
- Ne siránkozz! - rivallt rá a banya. - Kenyeret is sütünk! Már begyújtottam a kemencét!
És így is volt. Az öregasszony a kemence ajtajához lökdöste Juliskát:
- Mássz be! Nézd meg, elég meleg van-e odabent, betolhatom-e már a kenyeret?
Csakhogy Juliska sejtette, hogy a banya őt akarja megsütni, és azt mondta:
- Nem tudom, hogyan másszam be!
- Te buta liba! - szidta ekképp a boszorka. - Elég nagy a kemence szája, magam is beférnék!
Odacsoszogott és bedugta fejét a kemencébe. Juliska ekkor nagyot lökött rajta. A banya bezuhant a kemencébe. A kislány rácsapta a kemenceajtót és jó erősen bereteszelte.
Hiába jajveszékelt a boszorka, sorsát nem kerülhette el: bennégett a kemencében, ahová Jancsit és Juliskát szánta. A kicsi lány azonnal testvéréhez szaladt és kinyitotta ketrecét.
- Megszabadultunk testvérkém! Odalett a boszorkány!
Ahogy a banya utolsó porcikája is megsemmisült, láss csodát! A kertben lévő mézeskalács-figurák egytől-egyig megelevenedtek és táncra perdültek! Mind kisgyermekek voltak, akiket elvarázsolt a vénasszony!
Jancsi könnyedén kiszökkent a ketrecből és kishúgával bement a mézeskalács-kunyhóba. Szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól: ezernyi kis skatulyát találtak telis-tele gyöngyökkel, drágakövekkel.
- Ezek szebbek, mint a kavicsok! - kiáltott Jancsi, és dugig töltötte zsebeit a drágakövekkel. Juliska sem volt rest, és a köténye zsebébe ő is pakolt néhány marékkal.
- Most aztán iszkiri haza! - kiáltotta Jancsi, és elindultak az erdő felé. Mentek, mentek hazafelé, egyre ismerősebb lett a táj, a madarak is vígan daloltak, míg egyszer csak feltűnt az atyai ház. Futásnak eredtek, berontottak a szobába, s apjuk nyakába ugrottak. Édesapjuk teljesen megőszült, hiszen nem volt nyugalma, amióta magukra hagyta gyermekeit. Furdalta a lelkiismeret. Juliska kötényéből, Jancsi meg zsebeiből kirázta a kincseket.
- Nézd, édesapa! Ezeket találtuk! - kiáltották.
És meg is szűnt minden gond. Boldogan és örömben éltek, amíg meg nem haltak.
www.abbcenter.com/mese
.jpg){kind=small}
