Itt sokféle fa nőtt sűrűn egymás mellett, olyan nagy változatosságban, mintha csak Természet apó a saját díszkertje számára akarta volna kiválogatni őket. Hármasával, négyesével nőttek gyertyánok, bükkök, kőrisek, de megtalálható volt furcsa mód a platán és a nyár, de még a nyírfa is. A rengeteg belsejében, apró tavacska partján, fűzfák ágát hintáztatta a játékos kedvű szél.
Az erdő közepén kis tisztás állt. Csak fű borította, még virág se nőtt rajta. Talán őt más célra szánta a teremtője.
Egy nap azonban megemelkedett a tisztás agyagos, gazos talaja, és aprócska növény bújt ki alóla.
Az első években olyan kicsi volt, hogy amikor leesett a hó és beborította, a nyulak átugrották, az őzek pedig átgázoltak rajta, mint egy méretesebb vakondtúráson.
Aztán nyúlni kezdett a kis növény, és lassan kibontakozott belőle egy háromszög alakú, csúcsos fácska.
A többiek csodálkozva nézték, mert ilyennel még nem találkoztak. Azt is furcsállták benne, hogy télen is zöld maradt, és az ágait beborító szúrós tüskéjű levélkéi még nem hullottak le akkor sem, amikor a többi bokor és fa már rég elveszítette a lombját.
A fácska azonban idegennek érezte magát a nagy fák közelségében. Egymagában álldogált a tisztás közepén, senki se elegyedett vele szóba, csak a szél susogta el neki az erdő híreit, s néhanapján egy bátor, incselkedő kedvű mókus látogatta meg.
A kis jövevény azonban egyedül is elvolt. Ágai fegyelmezetten simultak egyenes törzséhez, mintha vigyázzállásban tartaná magát, s csúcsa egyre magasabbra tört a levegőégbe. Szerencsére nem akadályozta őt ebben semmi, sütötte a nap, borzolta a szél, mosdatta az eső.
A kék ég felé nyújtózkodott kíváncsian, mert tudni szerette volna, mi lehet a hatalmas, lombos fák mögött, amelyek eltakarták előle a kilátást.
A hó évről évre visszatért, bár egyre kevesebb hullott, így néha csak a bokájáig ért fel az időközben nyurgává nőtt fácskának.
Amikor már majdnem akkora volt, mint a körülötte lévő többi fa, kitárta a karjait, és igyekezett nagyobb részt elfoglalni a térből. Már nem volt annyira szégyenlős, bár érezte, még nem fogadta el őt az erdő többi fája.
Ő volt továbbra is a kis ismeretlen.
Aztán eljött az a bizonyos tél, ami nagy havazást hozott. A magasra nyúlt fácskát teljesen beborította, ágai végén csak úgy szikrázott a frissen esett hó.
Beesteledett. Feljött a hold, arany sarlója felkúszott az ég közepére. Pontosan odaült a kis fa csúcsára. Az ágak végére egy-egy csillag telepedett, fényárral borítva be a fát.
Az éj csendes volt, szél se rebbent, a csillogó fa odacsalta az erdő állatait. Mivel a mókus erdő szerte hírét keltette a fácska ragyogó kinézetének, a kíváncsi állatok apránként mind odasereglettek a tisztásra. Elsőnek ért oda a róka, azután jött az őzike, a nyuszik, a vaddisznó, és madarak is érkeztek.
Az erdő népe csak állt ott, csodálva a fiatal, de már sudár fa varázslatos szépségét. A rókának eszébe sem jutott, hogy megkergesse a nyulat, se a vaddisznónak, hogy hangosan röfögve turkáljon a tisztáson, ijesztgetve, elriasztva ezzel a félénkebb állatokat.
Angyalszárnyakon béke és nyugalom ereszkedett a tisztásra. Az állatok és a fák most egy összetartó közösséget alkottak, pedig nem is tudták, csak érezték, hogy ez a szeretet éjszakája.
Karácsony este volt...
Illusztráció: Iván Tamás képe a Pixabay -en.
.jpg){kind=small}
