A millenárisok az 1980 – 2000 között született, ma már fiatal felnőttek. Nagyjából egy időben érkeztek a személyi számítógépekkel, kamaszkorukban robbant be az életükbe az internet, és húszas éveikben zárta be őket a karantén. Nem csoda, ha az életmodelljük nincs tele biztosításokkal és garanciákkal.
A jövőről, célokról, és sikerekről szólva el kell fogadnunk, hogy ezek a szavak mást jelentenek a számukra, mint a megelőző generációnak, a „boomer”-eknek. A család fogalma szintén sokat változott néhány évtized alatt. Ez a nemzedék egy nehezen értelmezhető világban vált felnőtté, és ehhez más megküzdési stratégiákat használ.
A millenárisok nevelésében nagyon komoly cél volt a munkahelyen való helyt állás képességének megadása. Az iskolai nevelésük lényeges eleme volt a tudások és képességek számosítása, összemérhetősége, a versenyeztetés, a kompetencia mérése. Viszont a nagyon megküzdött iskolai évek után nem várta őket stabil munkahely. Sokuk rengeteget küzdött azért, hogy diplomája legyen, akár még a diákhitel miatti eladósodást is vállalva, ám a valóban jól fizető és kreatív munkákért kegyetlen verseny folyik.
A szülők elvárása a fiatal felé, hogy stabil jövedelme legyen, a munkáltatók viszont inkább gondolkodnak a szabadúszó munkavállalókban, határozott idejű munkaszerződésekben, vagy hozott számlán alapuló kifizetésben, amihez láthatatlan túlóra, éjszakába nyúló otthoni feladat kapcsolódik. Nem csak arról van szó, hogy ezek a fiatalok állandóan a gép előtt ülnek: nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek elérhetők. Szinte az egész nemzedék keveset, és minőségileg rosszul alszik, mivel állandó készenlétben vannak. Az az érzésük, hogy magukat, mint egy terméket kell értékesíteniük, és ez a piac folyamatos.
Jellemző, hogy elmosódik számukra a határ a munka és szabadidő között, sokan a hobbyjukat is piacosítják, tulajdonképpen ezzel a jelenséggel van tele az Insta. Így aztán a kikapcsolódás is inkább bekapcsolja őket, fárasztó kötelesség lesz belőle, az életük zilálttá válik, elmosódnak a céljaik. Még a siker szó is versenyt, megmérettetést hordoz a számukra, szinte rémisztő megfelelési kényszerré válik.
A fiatal felnőttek számára kevés a közösségi tér, az is inkább virtuális, valójában keveset ismerkednek, és kevés a valódi intimitás a mindennapjaikban. Valahogy nehezen találják meg a céljaikat, vágynak a nyugalomra, ugyanakkor folyamatosan jelen vannak az online térben.
A családi élethez való viszonyukban is sok a tartózkodás. Kevés a stabil munkahely (talán már nem is gondolkodnak ebben), a megfizethető lakhatás nehezen megoldható, és ezért is tartanak az elköteleződéstől. Amerikában a milleniumi nemzedék egyharmada még szülőkkel él. Sokuk tapasztalata az volt gyerekként, hogy ha két ember összeköti az életét és gyermeket vállalnak, akkor pár éven belül olyan stresszes lesz az életük, hogy pótcselekvésekbe menekülnek, nagy feszültségek közepette elválnak, ami után pedig anyagi és kapcsolati csőd következik. A mindenki boldogtalanságáról szóló forgatókönyvet nem akarják újraírni.
Ilyen körülmények között inkább letekerik az érzelmi élet hőfokát, vagy mondhatjuk úgy is, hogy korán kiégnek. Japánban pár éve egy sajátos mentális zavart diagnosztizáltak néhány fiatalnál, és a betegek száma egyre nő. Ezek a hikikomorik-nak nevezett fiatalok hónapokra, esetenként évekre is bezárkóztak a lakásukba, és ott lényegében remeteéletet éltek. Ez a szélsőséges félelem az élet kihívásaitól rávilágíthat arra, hogy milyen szorongásban élhet ez a generáció, és ha megértjük, hogy mi (nem) mozgatja őket, jobban tudunk nekik segíteni.
Ezek a kiégés történetek egyéniek lehetnek, ám sok hasonló vonást tartalmaznak. Lehetséges, hogy az egész társadalomnak kell lassan megváltoztatni a véleményét arról, hogy a munka mennyi helyet foglalhat el az életünkben, és hogy a fiataloknak áttekinthető jövőképre van szüksége. Ez nem lustaság. Nem látják az erőfeszítések végén az elérendő célt.
Indexkép: depositphotos
.jpg){kind=small}
