Nem kell nagyon részletesen belemenni a felsőoktatási törvénybe és az egyetemek működési részleteibe ahhoz, hogy nagy vonalakban lássuk, mi a probléma: nincs pénz. Az oktatók fizetése nevetségesen alacsony (egy anekdota szerint miután egy magyar egyetemi docens fizetése szóba került, a jelenlévő külföldi kollégák megjegyezték, milyen furcsa, hogy nálunk az emberek a heti fizetésükről beszélnek – mondani sem kell, hogy az a havi volt), a hallgatói ösztöndíjak szintén. Ez persze ahhoz vezet, hogy mindenki dolgozik valami mást, nincs motivációja, vagyis kevesebbet foglalkozik az egyetemmel, így rosszabb az oktatás is, kevesebbet tanul a hallgató: senki nem jár jól.
Az alapgondolat, hogy a versenyképességet növelné, ha nem ilyen rossz keretek között kellene működnie egy egyetemnek, alapvetően nehezen vitatható. Érdekes ugyanakkor, hogy az senkiben nem merül fel, hogy ennek kézenfekvő módja lenne a meglévő rossz keretek megváltoztatása. (Csak egy példa ezekre a bizonyos állami fenntartásból adódó keretekre: az ország egyik legjobb informatikusképzését nyújtó egyetemen hónapokba telik beszerezni olyan alap dolgokat, mint monitor vagy egér. És akkor most ez alapján gondolja mindenki végig, vajon hogyan nézett ki egy ilyen intézmény átállása a digitális oktatásra.)
Ehelyett úgy tűnik, a kormányzat szerint a rohamosan terjedő alapítványi fenntartási struktúra a megoldás mindenre, így a rossz, merev keretekre is. Egy alapítványi egyetem adhat magasabb fizetést, mint a bértáblában szereplő, adhat másképp (magasabb) ösztöndíjat, intézheti kevésbé bürokratikusan a beszerzéseket. De végső soron ehhez is pénz kell. Vagyis nem korrekt összehasonlítani egy pénzzel kitömött alapítványi működést egy alulfinanszírozott államival.
Ahhoz azonban, hogy az alapítványi struktúra igazi problémáját megértsük, tekintsük át nagyon leegyszerűsítve, mi is az az alapítvány. Az alapítvány egy olyan jogi konstrukció, amelyet egy jól körülhatárolt céllal hoznak létre (alapítanak), viszont az alapítás pillanatától fogva az alapítónak már nagyon korlátozott lehetőségei vannak beleszólni a működésbe. Esetünkben tehát arról van szó, hogy az állam alapít egy alapítványt, kinevezi a kuratóriumát (az alapítvány vezetőit), és a saját tulajdonát képező egyetemet önként átadja ennek az általa alapított alapítványnak.
Innentől viszont már nem az állam irányítja az alapítvány tulajdonában lévő egyetemet, hanem az alapítvány kuratóriuma. Az alapítónak (vagyis az államnak) csak arra van lehetősége, hogy felügyelje a kuratóriumot, hogy valóban az alapításkor megfogalmazott céloknak megfelelően végzi-e a munkáját. Ez elsőre még megnyugtatóan is hangzana, ha a törvény nem írná elő, hogy egy év után az alapítói jogok az államról átszállnak az alapítványra. Vagyis onnantól kezdve az államnak semmiféle közvetlen, konkrét hatalma nem lesz ezek felett az alapítványok felett, így az általuk tulajdonolt egyetemek felett sem – így például a kuratóriumot sem hívhatja vissza, a kurátorok akár életük végéig is kurátorok maradhatnak.
Ez pedig egyértelműen a demokratikus ellenőrzés csökkenését jelenti. Az alapítványi tulajdonba kerülő egyetemeket többé már nem a mindenkori demokratikusan megválasztott kormányzat fogja ellenőrizni, hanem a mostani kormányzat által élethosszra kinevezett kurátorok. Vagyis az állami vagyon és hatáskör a mindenkori állam kezéből átkerül néhány most (önkényesen) kinevezett kurátor kezébe. Ezeket a kuratóriumi tagokat pedig nem fogjuk négy évente megválasztani, nem fog lejárni a megbízatásuk, hanem akár életük végéig birtokolni fognak egy olyan hatalmat, amit eddig (még ha közvetve is, de) a választópolgárok birtokoltak. Ez pedig végső soron nem jelent mást, mint azt, hogy (pártállástól függetlenül) minden egyes szavazat súlya csökken: ha eddig 1000 ügyben jelentett a választás felhatalmazást, már csak 999-ben jelent majd.
Kapcsolódik a témához a sanghaji Fudan Egyetem leendő budapesti campusa (amely a tervek szerint 2024-ben nyitja meg kapuit). A Fudan a világ 34. legjobb egyeteme (ennek egyik magyar egyetem sincs a közelében sem), így elsőre örömtelin is hangozhat a hír. De mi a probléma?
Ugyan nehéz félretenni a kínai kommunista diktatúra mindent bevonó mivoltát, de most mégis lendüljünk túl az elvi, morális és politikai kérdéseken. Összpontosítsunk egy nagyon egyszerű kérdésre: vajon mi történik az alulfinanszírozott, nemzetközi viszonylatban közepes magyar felsőoktatással, ha idepottyan egy világszintű topegyetem campusa? Vajon melyik egyetem fogja tudni megfizetni a jobb oktatókat, jobban felszerelt laborokat, magasabb ösztöndíjakat?
Elég valószínű forgatókönyvnek tűnik a legjobb oktatók és hallgatók átcsábítása a minden bizonnyal sokkal jobb fizetéssel, ösztöndíjjal, felszereltséggel. Ez pedig félő, hogy a kegyelemdöfést jelenthetné számos hazai képzésnek, amely egyértelműen a hazai felsőoktatás leépülését jelentené. Márpedig ezt mindenképpen el kellene kerülni.
És hogy ki tehetne ez ellen? Ma még a kormány, holnap talán már csak néhány kinevezett kurátor.
Indexkép: depositphotos
.jpg){kind=small}
