Úgy szeretlek, majd megeszlek

A jó gyerek tudvalevőleg mindent megeszik. Egyet a Mama kedvéért, egyet a Papa kedvéért, egyet a Nagyiért, mindegy, csak rágjon, nyelje szépen, amit elé raknak.

Végül ezt a gesztust is meg lehet érteni, hisz minden szülő, és ezt értsük szorosan, kizárólag a lehető legjobbat szeretné gyerekének. Jót márpedig, és főleg azt tudni, hogy pontosan mi is az a jó, iszonyú nehéz. Nagy valószínűség szerint nem tudni lehet az ilyet, hanem érezni. Rengeteg embernek viszont épp az érzelmeire való ráhagyatkozás, az azok rezonanciáján keresztüli kapcsolatépítés - és fenntartás a megterhelő, a félelmes, a lehetetlen. Mint mindennek, ennek is, a szülőnek is megvan a maga története, generációról-generációra halad ez így évezredeken keresztül, hogy miért is kell félni a szeretettől, mert kiszolgáltat, vagy egyszer nem viszonozták neki, szeparációt élt meg? Talán a legjobb megkérdezni. De az biztos, hogy az ilyen szülő úgyszintén a legjobbat akarja gyermekének, csupán más módon, tán mintegy kognitíve biztosabb stratégiát keresve.

A lehető legjobbat akarja nyújtani, ha sokszor nehéz is neki az ölelés, összerándul benne, mert valahol távol felsejlik valami, ha rossz érzést kelt reggel elváláskor gyengéd szavakat mondani, mert úgy jobban fáj az elválás. Inkább megkérdezni, ugye bepakoltál-e, készültél az órára, hol vagy, mit csinálsz délután, elvitted-e a tízórait? Pakolok még egy szendvicset. Igen, csak a legjobb, a tökéletes elérhetetlen, mely miatt a szülő frusztárlódik, mely majd újabb kétségbeesett kontroll-kísérletekre sarkallja, centire elrendezi a mosdóban egymás mellett a flakonokat. S később ezt az abszolút rendet, teljesítményt, lojalitást várja el gyermekétől, mindazonáltal maximális mértékben szeretné ellátni őt, és kifejezni keretek mögé szorított kötődési vágyát a picinek, majd a nagyobbnak, aki még mindig az anyu picije marad. Ez a legjobbra való törekvér persze sajnos abszolút össze nem egyeztethető a Winnicott-féle elég jó környezettel, mely „csupán” mintegy megtartja a gyereket, hogy az abban saját potenciáljait kibontakoztathassa. Míg a túl jó, a teljesen precíz fojtó lehet. Nehéz tehát belátni, hogy nem a legjobb a legjobb.

A túlóvó, túlszabályozott környezet elhalmozón borul a gyerekre, teljesíthetetlen elvárások elé állítja, melyekben szégyent, a szülőjére való erős vágyakozást, ugyanakkor felé irányuló haragot élhet meg. Merthogy pont neki szeretne megfelelni minden áron, anyának, ám úgy érezheti, nem tud, elvárások helyett és túlzó gondoskodás helyett sokkal inkább egy kis szeretetet akarna, azt, hogy megöleljék, amit viszont anya nem tud, vagy sokszor már nem az „organikus pillanatban” teszi. Ebben a helyzetben anyát szeretni sem lehet teljesen, de utálni sem, az ő szeretetét kéne kicsikarni, s ehelyett mindig csak a tiszta ágynemű, élére hajtott ruhák, és rengeteg étel. Márpedig ez elégedetlenséget, sőt, a visszautasítottság élményét okozza a kicsiben, egyúttal azt a gondolatot vonja magával, hogy ő nem lég jó. Mert onnantól, ha anya nem ölelt meg, két lehetőség van: vagy ő rossz, vagy én. Tehát vagy alapvetően bűnösnek kezdem érezni magam, vagy, haragudni kezdek anyára, de azt nem szabad kiadni, a haragom tehát elindul magam ellen, ráadásul bűntudatom lesz a gondolattól, s emiatt leszek rossz, hibás. Azt viszont pontosan tudom – anyától -, hogy a hibákat kötelező kijavítani. Erre tudnak életjátszmák, kálváriák épülni, hogy az ember mégis „jó legyen”. A megbénított működés tehát a kapcsolatban marad, mindent megtesz majd a másikért, mindent megrág, lenyel majd helyette, csak megmaradjon az a viszony, kisimuljon az a gubanc, fennmaradjon az a viszony, a kötődés.

Inkább nyűgös marad és passzív, kevesebbet explorál, ott marad a szülő mellett, akinek távozása teljesen feldúlja őt, ugyanakkor újraegyesüléskor olykor dühösen ellenállnak anyjuknak, megnyugtathatatlanok. Melyre az anya is csalódott, haragos lesz, és meggondolatlan szavakkal sebeket vághat a kapcsolatra, majd kétségbeesik, mit tett, és elnézést kér, vesz egy csokit, mert úgy szereti az ő kicsijét – és ez igaz is. De hogyan kell azt? A szülős tehát a frusztráció forrása és feloldója is lesz, ambivalens személy, akivel szemben a gyermek is ambivalensen, szorongón tud válaszolni. Holott, szeretném hangsúlyozni, mindketten három dolgot szeretnének leginkább, nem félni maguktól, és egymást szeretni, és a másik szeretetét megélni.

Amennyiben viszont egy ilyen szituációban mégis az étel marad a megnyugtatás, kiengesztelés, törődés legmarkánsabb jele és forrása, azé a bizonyos mélyen részecskeszintű, emberi s egyben transzcendens táplálásé, az étel lesz az ambivalens tárgy, az válhat azzá, amellyel szemben az elégtelen, vagy furcsa szeretet felé érzett harag kiélhető. Arra tolódik át az indulat. Ráadásul a harag ilyen: ha nem tud elindulni kifelé, befelé megy, a személy maga ellen irányul. Saját teste ellen, hisz az, az egyetlen igazán önálló, ellenőrizhetetlen, teljes mértékig saját territórium, az ellenállás, ugyanakkor autonóm én-nek maradás szigete. A felfalásban tehát kifejeződik ez a rendkívül primér, elemi agresszió, a nem véletlen a tán ijesztő hangzású az orálszadizmus. Minden asztalnál van, aki megeszi a maradékot. Emellett jelenik meg épp itt, az asztalnál, az egy helyben ülés, a lehangolt és kapaszkodó tehetetlenség, és végre kielégülni vágyás. Ide kapcsolódik az ételnek, az étkezésnek többek közt az endorfin miatti öröm-színezete, a táplálkozás megkapaszkodási aspektusa.

Az egészben mintha a kapcsolati deformáltságot, a szeretethetetlenség érzését, az anya képét próbálná épp, mint Freud Totem és tabujában a fiúk a legyőzött apát a megevés által magukba építeni, internalizálni. Test a testből. Milyen hátborzongatóan érdekes emellett a hányás aktusa, hogy akkor a megrágott és emészthetetlen képet kell vajon kirakni újra, vagy ez már egy „önálló” bűntudat munkája? Hogy valóban bünteti magát a bulimiás személy, mint a rossz lelkiismeretű kisgyerek, aki pedig csak simogatást kért volna? Eltűnik csendben, nem szól a vendégségnél, megírja a leckét, tanul, tizenkét órát dolgozik, elmosogat, tökéletes emberséggel él és viselkedik, meghallgatja férjét, önzetlen gyermekeivel, szöszöl, csendben szomorkodik. Tökéletesen jó ember, bár nem hiszi el magáról.

Nem szakítja meg anyjával sohasem a kapcsolatot, ahogy az sem vele, követi bárhova, és felhívja, és segíti még negyvenéves korában is, neveli az unokákat, a dédunokákat, mert valami elhagyott dolgot ő is érez, lassan felold, kimond egy-egy szót, csendes utalást. És az élet megy, ők élnek egymás mellett, hisz mégiscsak, a lehető legfontosabbak voltak egymásnak, a lehető legjobbat, a lehető legkevésbé rosszat akarták adni a másiknak – az egyik, aki félt a szeretettől, a másik, aki nem hitt a szerethetőségében. Mégiscsak mindketten arra vágytak, hogy azt lássák a másik szemében, jól csinálták: szeretve vannak.

Milyen nagyon fontos lenne néha kimondani, amit gondolunk? Megölelni egymást.

A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.