Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 3. rész

A történet igen sokféle kérdést felvet és számos nézőpontból igényel elemzést.
Az első ilyen szemszög a tanyára költözés mint társadalmi kísérlet, amely megbotránkozást vált ki. A társadalomban élő ember természetének sajátja, hogy ha valaki eltér a konvencióktól, az automatikusan magára vonzza a konvencionálisan élő többség figyelmét. Az emberben - a csoportban élő állatokhoz hasonlóan -  él egy erős alapösztön, miszerint azt az egyedet, amelyik eltér, kirí, aggodalommal, szorongással figyeli, veszélyesnek éli meg és akár arra is törekszik, hogy azt megsemmisítse, ezzel mintegy „helyreállítva a rendet”. Az evolúció vastörvénye szerint ami feltűnő, az odavonzza a csoportra a ragadozók figyelmét. Az idegrendszer alapvető beállítottsága szerint pedig az ember világos, jól lehatárolt kategóriákban szeret gondolkodni és rosszul tűri a szabálytalant. Ami kirí, az már csak ezáltal is megbélyegzést és kirekesztést vált ki. Akkor is így van ez, ha a kirívó jelenségben egyébként nincs semmi ártó és semmi törvénytelen.
Az egyneműségre, a tiszta határok és egyértelmű helyzetek teremtésére, a konvenciók betartatásra, a kirívó megszüntetésére való törekvésünk tehát egy állati alapösztön, amely – emberi erkölcsi mércével mérve – sokszor a legalantasabb cselekvésekre ösztönöz, ha nem áll őrt mellette az ésszerűség, a humánum és az erkölcsi tudatosság. Az emberi történelem során tengernyi embertelenségért, kegyetlenkedésért, szenvedésért, életek és értékek elpusztításáért tehető felelőssé ez a megbélyegző, kirekesztő, rendező-tisztogató, egyneműsítő késztetés. Meggyőződésem, hogy – társadalmi szempontból – itt is részben ennek az ösztönnek a működését látjuk.
A cikkben szereplő fiatalokban nem az a kirívó, hogy szegényes körülmények közé, közműveket nélkülöző házba szültek gyermekeket – ez a lehetőség ezer és ezer család előtt nyitva áll Magyarországon anélkül, hogy bárki figyelmét magára vonná, vagy hogy ennek felszámolására bárki különösebb erőfeszítést tenne. A kirívó az volt, hogy ezt önként cselekedték, hogy  pesti bölcsészként, képzett és jómódban nevelkedett emberként és idealista eszméktől vezérelve döntöttek így. Ez lehet feltűnő, érdekes vagy nehezen érthető, azonban semmiképp sem ok arra, hogy meghurcolják a családot.
A fönt leírt ösztönös indulat azzal szemben, ami más – mint minden ösztönös késztetés – tudatossággal, ésszerűséggel, gondolkodással, ismeretekkel írható fölül, már amennyire fölülírható. Ehhez érdemes lehet tudni az alábbiakat.

Ami a gyerekek fejlődését illeti,  közismert, hogy a családban élő gyermekek – még akár a lelkileg vagy testileg sérült szülők szeretetéből táplálkozók is – egészségesebben fejlődnek mint az intézményben neveltek. Ezek a szülők azonban a jelek szerint tökéletesen épelméjűek, és a gyerekek iránti szeretetre való képességük sem tűnik sérültnek.
Ami pedig a fizikai körülményeket illeti, laikusoknak sokszor nehéz elfogadni azt, hogy a gyerekek igényei egészen eltérőek mint a mi felnőtt normarendszerünk. Ugyanakkor az is egyre szélesebb körben ismert, hogy az élet első szakaszában a legalapvetőbb, létfontosságú igények szinte teljesen függetlenek a tárgyi feltételektől. Ebben a szakaszban a csecsemőnek és a mászó-totyogó gyereknek elsősorban a szülő közelségére van szüksége, arra, hogy a szülő rendelkezésre álljon, figyeljen rá, ölbe vegye, megszoptassa, beszéljen hozzá, figyeljen rá, foglalkozzon vele. Hogy teste melegével és érzelmeit tükröző arcával, szavaival rendelkezésre álljon.
A jómódú, városi körülmények között élő anyák sokaságát rendszeresen arra biztatják a pszichológusok, hogy „hagyja a dagadt ruhát másra” és a gyermekét vigye föl a padlásra, a kertbe, erdőbe, állatkertbe, játszótérre, a saját ölébe. Más szóval ne a konvencióknak (és a saját anyukájának) akarjon megfelelni a háztartás makulátlan szintentartásával és mindennapi főzéssel, hanem a gyereke valódi, ösztönös lelki igényeinek, hisz ezekben a kritikusan fontos években készül el az az ember, akit a világra hozott: kialakul személyiségének fontos alapvetése, lelki egészsége, megküzdési képessége, optimizmusa, egészsége, intellektuális alapadottságai. Ezért mondjuk újra és újra: „első a kapcsolat”.
Amire a kicsi gyereknek szüksége van – az ölmeleg és az érzelmi tükrözés, a stimulálás és az odafigyelés – az itt a jelek szerint, amennyire megítélhető, messzemenően, sőt példásan biztosítva volt.

Ezek a fiatalok nem vádolhatók mással, mint idealizmussal és naivitással, tapasztalatlansággal. Semmit nem cselekedtek, ami rosszindulatú, ártó, vagy elmebomlott lett volna. Elkövettek egyfajta aránytévesztést, amire saját maguk is ráébredtek és amelyet idővel korrigáltak. Ennek legpontosabb és intelligensebb összefoglalását maga a családanya adja: „Mivel nem adták meg az esélyt, hogy magunktól jöjjünk rá, ez az élet fölöslegesen és hosszútávon szinte tarthatatlanul nehéz, az ügy tovább gyűrűzött és kudarcunkba torkollt. Szentbékkállán nem volt olyan vészes a helyzet, hogy baja esett volna egy nagy szeretettel várt, tervezett babának és ha pár hónap alatt magunktól adjuk fel ideáinkat, akkor még nem vesztünk volna teljesen össze szüleinkkel és lelkesedésünk kiölése nélkül hátrálhattunk volna ki életünk túlzásaiból.”
Mindig és mindenütt – így pl. már az ógörög világban is – voltak emberek, akik kivonultak a többségi társadalomból. Az egészséges társadalom egyik jele, hogy az ilyetén féle kivonulást önmagában nem bünteti, hanem ugyanazokat a mércéket alkalmazza rá, amit a jogállamiság és az emberi jogok védelme bárki más ember számára biztosít: jelesül, hogy ameddig törvénybe ütközőt nem követnek el, addig életformájuk a saját szuverén döntésük tárgya. Az egészséges társadalom, a nyíltan gondolkodó közösség el tudja viselni a másságot. Ugyanakkor a kivonulók fontos hozzáadott értékkel bírnak a társadalom számára, amennyiben kommentárt kínálnak a benne működő konvenciókról. Kontrasztként és mérceként szolgálnak: a fennálló társadalommal szembeni érvényes és lényegi kritikát képviseltek, az adott  társadalom önreflexiójául szolgálhatnak.
Ez egy legitim szerep a társadalom repertoárján belül, nincs benne a semmi eredendően ártó vagy egészségtelen. Egy másmilyen út, mint amit a többségi társadalom követ, de a többségi társadalom konvencionális útja nem feltétlenül értékesebb, erkölcsösebb, tisztább vagy akár ésszerűbb, mint némely ritkábban előforduló életpálya. A szerzetesi életforma sem konvencionális, mégsem szokás támadni – részben mert intézményesült. A mai ökoházak, passzív házak lakóit bizonyos feltételek mellett a társadalom élenjáró tagjainak, más megvilágításban félbolondoknak nevezik.
A kivonulást gyakran roppant erős értékek vezérlik és roppant erős értékeket eredményez. Ezeknek a fiataloknak az életmódválasztása, a konvencionális létformából tett kitérőjük egyfajta kísérlet volt. Ideális, az elmélyült gondolkodásra és a természettel való megbékélésre alapított közösséget akartak létrehozni, izgatta őket, mit is ad nekünk a civilizáció és hogyan élhetünk meg nélküle (nem tudjuk, kellő támogatás mellett mi lett volna az eredmény), izgatta őket saját ökológiai hatásunk és függésünk megértése, vágytak rá, hogy egyéni szinten megélhessék saját erőforrásaikat és megküzdési képességüket, kíváncsiak voltak, mi érvényes és mi nem a konvencionális létformából, hogyan egyeztethető össze ideál és realitás. Sokakat izgat ez ma Európában és sokan sikerre is viszik az ilyenfajta kísérleteiket – olyan tanulságokat eredményezve, amelyek haszna kellő csatornákon át a többségi társadalomba jut vissza és alkalmasint épp az olajfüggő, óriási ökológiai lábnyomot hagyó, felelőtlenül és reflektálatlanul fogyasztó, fenn nem tartható életformát követő többségi társadalom megmentésére szolgálhat egy napon. Ez az a tágabb mozgalom, amelyben ezek a fiatalok pozicionálták magukat kísérletük során.

Abban az időszakban, amikor ez a kísérlet – szövetségesek, támogatás és egyéb adottságok híján – a család mint rendszer megroggyanásához vezetett, és a gyerekeknek valóban ártalmára lehetett, a törvény és a hatóságok bevonása nélkül is áthidalható lett volna a helyzet, ha a nagyszülők bármilyen formában – akár a gyerekeket magukhoz véve, akár a fiatalokhoz időlegesen beköltözve, akár másként – jóhiszeműen segítenek, amíg a család rendezi sorait. Családi krízis idején nem a hatóságok közbeavatkozása, hanem a tágabb család támogató jelenléte az adekvát válaszlépés, ez az egészséges, ha mód van rá. Ebben az esetben nem történt kommunikáció, nem történt összefogás. Egy korábban megromlott és nem rendezett anya-lánya, apa-lánya viszony nem bírta el ezt a terhet.
A társadalomból való kivonulás tehát elfogadható és legitim életút. Az azonban, hogy ki választja azt az életutat, amely az ideálok kialakítását és próbára tételét hozza magával, ki érzi személyesen szükségét, hogy a legvégső kérdéseket föltegye egy társadalom konvencióival kapcsolatban, az már egyéni sors dolga. Nyilván az tesz ilyet, akinek dolga volt – és esetleg nem jó dolga – ezekkel a konvenciókkal. Két életszakaszban nagyon fontos, hogy a szülő lehetővé tegye, hogy gyermeke saját, közvetlen tapasztalatot szerezzen, felfedező úton járjon és maga kárán ismerje meg a világot: másfél-kétéves kor táján és serdülőkorban. Az erős konvenciótartás és az, ha a szülő e konvenció képviselőjének szerepét vállalja magára, erősen megnehezíti, hogy lehetővé tegye a gyermekének ezt a fajta saját élményű felfedezést. „Ne tapasztald meg, hisz én már megmondtam, milyen!” – üzeni az ilyen szülő. Talán ilyesmi történhetett ennek a családanyának a valamikori fejlődéstörténetében is. Az út, amit választott azért, hogy ezt a jól nem lakatott igényét kielégítse, önmagában nem volt katasztrofális – az emberi meg nem értés, a hatóság rossz működése és a szülők értetlensége egybeesése tette katasztrofálissá, valamint az, hogy a gyámhatóság kemény várfaláról lepattant számos szövetségesük minden erőfeszítése.
A fiatalok kálváriája aránytalan, s ami ennél több: van valami mélyen embertelen abban, ha a bajbajutottat büntetjük. Abban, hogy ebből a helyzetből fölépüljenek, kulcsfontosságú szerepe volna a saját szüleik támogatásának. Azonban sajnos úgy tűnik, ilyesmiről szó sem lehet. A kommunikáció több évvel ezelőtt történt félresiklása, a kapcsolat korábbi megromlása miatt az anya és lánya, apa és lánya közötti valamikori szeretet és kötődésvágy mára a végletekig eltorzult.

Ezzel együtt a nagyszülők fájdalma is éppoly drámai, éppoly megérthető és emberi, mint lányuké. Ha a harag nem árasztaná el őket egészen és még meg tudnák érezni, mi bújik meg a szívük mélyén, talán valami olyasmit mondanának: rettenetesen csalódott vagyok, mert a gyerekem annyira eltávolodott mindentől, amit én adtam neki, hogy azt már árulásnak élem meg. Ugyan hogyan hihetném el, hogy szeret engem, hogy kötődik hozzám, amikor minden mozdulásával az ellen dolgozik, amit tőlem kapott? Megtettük, amit tudtunk, adtuk  a szeretetünket és igyekeztünk biztosítani a boldogulását azon normák szerint, amelyeket mi tanultunk és amelyekről a saját életünk tapasztalatából megtanultuk, hogy borzasztóan fontos betartani őket, mert csak ezek biztosíthatják, hogy az embert befogadják, elfogadják, hogy boldoguljon és előbbre jusson. A legtöbbet adtuk neki, ami tőlünk telt – a tudást, amit az életről összegyűjtöttünk, az áldozatot és a munkát; nekünk is nehéz út volt és őt is ezen a nehéz úton terelgettük, mert nem ismertünk mást;  izgultunk és aggódtunk érte, és nem is értettük soha, mi a baja, miért  akar mindent máshogy csinálni. Elmondhatatlanul igazságtalan, hogy ami az erőnkből telt és amit a legjobbnak tudtunk, azt mind megtettük, és most úgy tüntetik föl, mintha mindent elrontottunk volna. Az volt a mindenünk, hogy szép életet éljen, tisztességes ember módjára, és épp az ellenkezőjét teszi – egy érthetetlen, félresiklott különc lesz, akit szégyellni kell, és aki még az unokáinkat is ebbe az őrültségbe akarja belevinni. Nem értjük az ő világát, és nem is akarjuk érteni, mert elveszi tőlünk őt is és az unokáinkat is, de azt értjük, hogy minden álmunk összeomlott.”
Ki tudja, miféle fájdalom, miféle csalódottság az, ami átalakulva, elmérgesedve, végső kétségbeesésben és értetlenségben ebbe az elvakult bosszúállásba fordul át?  Az bizonyos, hogy a maguk rendszerén belül az ő érzéseik és gondolataik éppoly logikusak, és hogy szülői működésükben tudatos szinten a gyermekük iránti jóindulat mozgatta őket legalábbis a serdülőkorig. A nagyszülőket valószínűleg igen kevéssé érdeklik a Nyugatosok meg az ökológiai lábnyom, viszont nem ismerik, nem értik eléggé a lányuk világát ahhoz, hogy meggyőzően megláthassák, ugyan mitől garantált, hogy a lány jól fogja nevelni az unokákat. Ez is érthető, akkor is, ha a szakember szemével úgy tűnik, hogy semmi komoly veszélyeztető tényező nem leselkedik a kicsikre a saját szüleik között, sőt, továbbra is egyértelműen ott lenne a megfelelő helyük, hogy érzelmi meleget és fejlesztő szellemi hatásokat egyaránt biztosítanak a szüleik.
Az az állapot, amelybe a nagyszülők kerültek, a válófélben levő szülők lelkiállapotához hasonlítható. Minden jellegzetes elem megtalálható benne: az érzelmi túlfűtöttség; a korábbi szeretetkapcsolat gyűlöletbe fordulása; a beszűkült, torzított helyzetészlelés; a kommunikáció csődje; a helyzet pontos észlelése helyett félelemből táplálkozó irreális fantáziák; a gyerek mint tulajdontárgy vált a kapcsolatban az érzelmi kommunikáció ütőkártyájává és a feleket a gyerekek birtoklására való törekvés vezérli.
Nagyon rossz arra gondolni, hogy ilyen érzelmi állapotban levő nagyszülők nevelnek két szüleitől elszakított kisgyereket, holott a normál felállásban szerepelhetnének úgy mint igazán lelkes és szeretett nagypapa és nagymama. Az érzelmi viszonyok olyan mélyen megromlottak, hogy szakszerű segítség nélkül a rendezésükre nemigen láthatunk esélyt a közeli jövőben. Igaz ez sajnos akkor is, ha egy másik síkon tudjuk, hogy nincs az a helyzet, amiből ki ne lehetne lábalni, ha a felek megértik a saját érzéseiket, ha el tudják mondani, mi fáj nekik, és ezt olyan formában teszik, hogy a másik fél meg tudja hallani, és ha ez a gyakorlat kölcsönös – ha mindkét fél meg tudja hallani a másik fájdalmait. Bármilyen elkeseredett indulatok dúlnak is itt, tudjuk, hogy ezek a kapcsolat, a szeretet, az elismerés, elfogadás iránti vágy eltorzult, magukból kifordult formái. A nagyszülők szeretnék, ha a lányuk elismerné azt, amit tőlük kapott. A lányuk szeretné, ha elfogadnák őt az ideáljaival és a saját útjával együtt. Abban, hogy a családanya és szülei közötti párbeszéd helyreálljon, valóban pszichológus és mediátor segíthet, ám egyelőre a nagyszülők ezt nem tudják lehetővé tenni. Téves a cél, amelyet követnek: ahelyett, hogy arra törekednének, hogy kirepülésükig, egyetemista korukig vagy azon túl ők neveljék a két fiúgyermeket, azon kellene dolgozniuk, hogy a családba való visszabocsátásukat a tágabb családon belüli viszonyok rendeződése kísérje; hogy meglássák a lányuk életvitelében az értékeket és maguk is biztosítva érezzék, hogy a két kisfiú egészségesen fog nevelkedni.
A családi rendszer akkor állhat igazán helyre, ha az anya-lánya viszony is tisztázódik. Ez a családanya – teljesen természetes módon – máig is vágyik a szülei jóváhagyására és pártfogására; a szeretet keresése nem veszett ki. Arra van szüksége, hogy azt hallhassa a szüleitől: „Lehetsz az, aki vagy. Elismerjük az utadat, a te életformádban is van érték. Nem azért szeretünk, mert a mi programunkat teljesíted be, hanem mert a lányunk vagy. És tudjuk, hogy a programunk lényegét, a gyerekszeretetet és az értékes életre törekvést továbbviszed.” A nagyszülők pedig azt szeretnék hallani: „Hálás vagyok azért, amit adtatok. Tudom, hogy benne volt a munkátok és a jószándékotok. Annak az alapján állva kereshetem a további értékeket, amiket keresek. Az én életformám nem ellentéte, hanem folytatása a gyerekkoromnak.”
Kívánatos a családon belüli viszonyok rendezése, a traumatikus eseménysor feldolgozása pszichológus szakember igénybevételével. Fontos, hogy maga a családanya se mondjon le arról, hogy a saját édesanyjával valamikor rendezze a kapcsolatát, akkor is, ha erre ő csak később lesz kapható. Az első feladat azonban a szűk család belső rendjének és külső határainak helyreállítása.

A legvédendőbb szereplők a kisfiúk, és a gyámhatóság dolga lenne az ő lelki fejlődésüket szem előtt tartva mihamarabb visszajuttatni őket a saját szüleikhez, alkalmasint átnyúlva a nagyszülők viharzó és aránytévesztett érzésein. Aggasztó, hogy a gyámhatóság a jelek szerint nem ismeri föl pontosan a kisgyermekek érdekeit, jelesül, hogy saját szüleikkel nevelkedjenek, holott kellő pszichológiai ismeretek birtokában ez belátható volna.
A magyarországi gyámhatóság kezébe riasztóan nagy hatalom van letéve. Fejlődőben levő gyermekek, gyermekükért élő felnőttek, egész családok sorsa felől döntenek. Ekkora hatalomhoz ugyanekkora felelősségérzetnek kell társulnia. Borzasztóan fontos lenne, hogy a gyámhatóság a döntéseit az egyes helyzetek igazán pontos és több oldalú ismeretében, valamint az összes érintett személyiségének, helyzetének, képességeinek ismeretében hozza meg; hogy széleskörű, részletes és árnyalt információnál kevesebbel ne érje be a döntései előkészítésekor; hogy ezeknél a döntéseknél a célt szolgáló, szakmailag helytálló kritériumokat vegyen tekintetbe, és e kritériumokat, az eljárási rend alapelveit a szükséges pszichológiai ismeretek birtokában alakítsa ki. Ezzel tudná szolgálni a célt, amelyre létrehozták: hogy a gyermekek egészséges pszichés fejlődését biztosítsa. Ez pedig akkor érhető el, ha a döntést hozó hatóság a gyermek környezetét is pontosan felméri és a lelki fejlődés szükségleteivel is világosan tisztában van, és a gyermek fejlődéséhez szükséges feltételeket a hatóság erejével a helyzetből következő maximális hatékonysággal és minimális károkozással képes kikényszeríteni. Ehhez sikeresen el kell kerülni, hogy a felek személyes ellenérzésének kiszolgálójává váljék, azáltal, hogy pontosan átlátja a közöttük folyó játszmát. Ahhoz, hogy eldöntsük, megvan-e az, ami a gyerekek fejlődéséhez szükséges, pontosan és alaposan tudni kell, mi az, amire a gyerekeknek szüksége van és mi az, ami valójában a helyzetben rendelkezésre áll.

Amennyiben a helyzet megfelel a cikkben leírtaknak, az én végkövetkeztetésem az, hogy a kicsiket haladéktalanul vissza kellene adni szüleiknek és hagyni, hogy a család a maga egészséges, hétköznapi életét élje, a magánélet sértetlenségéhez való emberi alapjoguk tiszteletben tartásával.

A cikksorozat további részei:

Mégis kinek a gyereke?
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 1. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 2. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 4. rész
Mégis kinek a gyereke? - a Nagymama története
Mégis kinek a gyereke? - több nézőpontból
Mégis kinek a gyereke? - az Apuka írása