Cseregyerek visszajár

De most nem rólunk van szó.

Mivel minden gyerek máshol akar lenni, elkerülhetetlen, hogy időről időre - hacsak nem vagyunk nagyon-nagyon ügyesek és ravaszak - beszállásolja magát hozzánk pár serdületlen, arra való hivatkozással, hogy ők valamelyik gyerekünk osztálytársai.

Ellenőrizzük az információt. Van ismerősöm, aki így tett szert három apátlan-anyátlan árvára, úgy tizenöt évvel ezelőtt.

Ha tényleg osztálytárs, mozgósítsuk a titkosszolgálatos ismerőseinket: tud-e arról bárki is, hogy a gyerek nálunk van. Ha senki, bátran feldarabolhatjuk, mielőtt jelentősebben szétszedné amúgy is zilált lakásunkat. Javaslom e célra a Pándy-féle gyorsfűrészt meg a szag- és vérelszívót.

Az esetek többségében azonban sajnos szervezett akcióról van szó, ami már abból is detektálható lett volna, hogy az illető gyerek hatalmas hátizsákkal álldogált az ajtó előtt, ártatlanra maszkírozva, láthatólag túlélőtúrára s hosszabb távra óhajtván berendezkedni minálunk. Ráadásul a szülők - gaz, galád, máglyára való ordasok - kedvesen heherésznek a telefonba, mondván: ó, hát csak pár éjszakáról van szó, nektek úgyis annyi gyereketek van, biztosan nem oszt, nem szoroz még néhány (naná: eszükben sincs matekleckét csinálni).

Holtbiztosan hozzáteszik még, hogy a cseregyerek egyfelől szobatiszta, másfelől földreszállt angyal.

Míg mi ilyeténmód ezt tisztázzuk azzal az alávaló szülővel, a kölyök holtbiztosan összetöri a kedvenc üvegünket és felzabálja a hűtő tartalmát. A mieink hathatós segítségével.

Vegyünk nagy levegőt. Fogadjunk bosszút: kölcsöngyerek visszajár. Ezután farkasmosollyal forduljunk a serdületlenekhez: mit szólnának egy jó kis gyorsétkezéshez valamelyik méregdrága, steril helyen. Örülni fognak neki. Fokozzuk a hatást. Mozi. Valami hajmeresztően nyálas amerikai. Be fog jönni.

Ezek után távolítsuk el a kölyköket a lakásunkból. Gyömöszöljük a hátsó ülésre azt a részüket, amelyik befér, a többi mehet a csomagtartóba. Ha kólát nyomunk a kezükbe, csöndben lesznek, bármilyen hosszú távon.

Első utunk vezessen a bankautomatához, lízingeljünk egy jelentősebb összeget. Ez ki fog tartani a következő egy-másfél órán át.

Mivel már úgyis mindegy, jöhet fagyi, csipsz, kis bizbasz, bármi, amit a kis drágák - mocsok kis disznók - megkívánnak. Magunk is ajánlhatunk ezt-azt.

Ha ügyesek vagyunk, süötétedésig kihúzzuk máshol. S ha mindehhez még szerencsénk is van, egyik sem rohan autó alá. Nem borítja a szörpjét a békésen hízó turistákra. Nem hecceli a kutyákat az utcában. Mert ha mégis, az esténket az ambulancián töltjük, azt meg olyan nehéz kommunikálni az ellenséges térfélen álló szülőknek.

Elkerülhetetlenül eljön azonban a pillanat, amikor kénytelenek vagyunk hazamenni, mivel már alig-alig tántorgunk a fáradtságtól. Innentől kezdve kockázni kellene a képet, emberi agy számára felfoghatatlanul gyors egymásutánban követik egymást a horroros események. A legegyszerűbb, ha nem is nézünk oda, majd másnap kihívunk egy takarítóbrigádot.

Lássunk neki krumplit sütni, ennek több haszna van. Magunkra csukhatjuk például a konyhaajtót, mondván, roppant veszélyes volna gyerekeknek most bejönni, fröcsög a forró olaj. Másrészt meg amit nem látunk, az nyilván nincs. Nincs például elárasztott fürdőszoba, decensen úszkáló kiskacsákkal, nincs gondosan szertehajigált ágynemű, nincsenek vázaromok, és főleg nincs az egész lakás aprólékos műgonddal betekereve vécépapírba.

Mindez nincs, van viszont sültkrumpli kólával, aztán a csöndesnek tán csak némi túlzással nevezhető - úgymond - takarodó. Jó pár, szaktekintélyként definiálható ismerősöm ilyenkor a füldugóra esküszik - mások viszont a baseballütőre, de még ők sem próbálták, csak álmodoznak.

Bármelyiket is választjuk, biztosak lehetünk benne, hogy édes, szöszi gyermekeink hajnali kettőig ocsmányságokat üvöltve fogják szétrúgni a lakás oldalát, a szomszédok nem kis megelégedésére, hogy aztán ájultan ott érje őket az álom, ahol éppen verekedtek - s már a pirkadatot is ordító tévénézéssel köszöntsék.

Karikás szemünkre sminket vigyünk, vastagon. Szállítsuk haza a cseregyereket, biztosítsuk affelől, hogy de igazán, és bármikor, amikor csak kedve tartja. Már csak addig a pár tized másodpercig kell a torz fintortunkat mosolynak álcáznunk, míg az ellenséges szülők átveszik a sértetlen árut.

Búcsúzóul, már az ajtóból vessük oda, mint akinek épp csak az eszébe jutott: jövő hét végére a mi gyerekeink jönnek vendégségbe.

De mind.