Napjainkban nem kifejezetten divat az illemtan, melyben benne foglaltatnak a különféle köszönések is. Jó napot! – halljuk az elsősöktől, Viszontlátásra! – kiabálják az óvodások, Helló! – ordítják kórusban válaszul társai. Mivé lett a kedveskedő Csókolom, az udvarias Tiszteletem, és hová tűnt a Sziasztok?
Akik nem tanulják meg, nem tanítják meg gyermekeiknek az illemszabályokat, ezzel kapcsolatosan, komoly érvekkel állnak elő:
- „Ezek csak idejétmúlt, ezernyolcszázas évekből itt ragadt, unalmas szokások.”
- „A suliban is így kell majd köszönni.”
- „Így gyorsabb, egy szóban, nem kell egy napig szavalni a köszönést.”
- „Csókolomozni sértő és udvariatlan, hiszen az csak az öregek kiváltsága.”
- „Persze aztán majd kicsúfolják, hogy nem elég menő, haladni kell a korral”
Valójában inkább, a rohanó világban sajnáljuk az időt végig gondolni, kivel állunk szemben…
Amikor bementünk valahová, találkoztunk valakivel, a szüleink világában még megálltunk fejben egy pillanatra. Az illető szemébe néztünk, felmértük milyen korú lehet, ismerjük-e, milyen vele a kapcsolatunk és ennek megfelelően választottuk ki az odaillő üdvözlést. „Csókolom óvó nénik, szervusztok gyerekek!” - mondtuk ki végül az óvodába érkezve. Erre ma már nincs idő.
A magázó, „tömbösítő”, univerzális köszönések először a gimnáziumokba, onnan az általános iskolákba, végül mostanra az óvodába is betolultak (van már óvoda, ahol távozáskor „Csókolom óvó nénik” helyett a „Viszontlátásra” az elvárt formula). A köszönés egyre rövidül, Jónapot!, Viszlát! formában pedig már nem udvarias csengésű, inkább pongyola, személytelen, távolságtartó és hideg, de mindenek előtt tiszteletlen.
Minél korábban kezdik ezt a tucatköszönést gyakorolni a gyerekek, annál inkább kopik majd belőle az illem, az egymásra figyelés. Rutinná válik és tizenéves korra (amikor a tisztelet szót amúgy sem tudják még csak lebetűzni sem az egész világ ellen lázadó kamaszok) már csak egy modortalan, goromba, nyegle tinédzser áll előttünk, aki miatt nem győzünk pirulni, mikor az üzletbe belépve csak foghegyről odamotyogja, hogy „’Napot!” rosszabb esetben annyit, hogy „Helló”, hiszen ez a formula lassan mindenhol átveszi az uralmat és már-már udvariasnak számít. Rohan a világ, nincs idő, és ehhez még a telefonból se kell felpillantani. A vége pedig, hogy a boltban nem is köszön a csemete, minek, ha úgysem akar kérdezni semmit…
Nem állítom, hogy egy háromévesnek illedelmes, apró főhajtással kellene azt mondania: „kezét csókolom Hölgyem!” és a szóban forgó gesztussal kísérnie is azt, ha beszaladunk a kisközértbe. Ez valóban már-már röhejes, századelőtti jelenség lenne. De amikor egy óvodás azt mondja „Csókolom”, egy fiatal nőnek, azzal nem megsérteni akarja, nem azt üzeni, hogy drágább szemránckrémet kellene vennie. Ez annak a jele, hogy a kisgyermek jól nevelt, figyel, és észrevette, hogy nem egy gyerekpajtása áll előtte, akit simán lesziázhat, hanem egy felnőtt embernek kell köszönnie. Biztos, hogy olyan rossz ez?
Mélységesen felháborított, amikor megtudtam, hogy az unokaöcsémnek az óvodában (beszoktatós, kiscsoportos háromévesről beszélünk) távozáskor a „Viszontlátásra!” formulát tanítják az óvó nénik. Miután az édesanyja beleölt jó másfél évet, hogy megtanítsa: a köszönés nem egy szó amit odaköpünk, hanem üdvözlés és tiszteletadás is, ha megnézzük kivel állunk szemben: gyereknek szia, felnőttnek csókolom. Persze idővel ez lényegesen több szelvényre bomlik majd -hiszen bácsiknak nyilván nem csókolunk kezet- de azt már a legkisebbeknek is meg kell(ene) tanítani, hogy bizony különbséget teszünk az emberek között, megtiszteljük azzal, hogy a személyének megfelelő módon köszönünk.
Ahelyett, hogy odavágják: Jó napot! Viszlát! – már ha odavágják egyáltalán -, gyermekeinknek meg kellene tanulniuk, hogy szánjanak időt embertársaikra. Mérjék fel a velük szemben állót, és adják meg a kellő tiszteletet azzal, hogy a szemükbe nézve korhoz, nemhez illő köszönést alkalmaznak… rohanó világ ide vagy oda.
Köszönés-illemtan, címszavakban
|
A mielőbbi viszontlátásra, további kellemes olvasást kívánok mindenkinek!
.jpg){kind=small}
