Mi számít elkényeztetésnek?

Jánosi Valéria | 2017-12-16 00:23

Manapság se szeri, se száma az elkényeztetést ostorozó cikkeknek, melyek arról szólnak, hogy a mai fiatalok önzők, azt hiszik, körülöttük forog a világ, nem hajlandók a társadalmi szabályokat betartani. A szülőben joggal merül fel a kérdés, hogy mi számít elkényeztetésnek, és hogyan csinálhatom úgy, hogy az én gyerekem ne tartozzon az elkényeztetett kölykök táborába.

Az elkényeztetett generációt szapuló cikkek arról írnak, hogy a szülők nem állítanak korlátokat, mindent megengednek a gyerekeknek. A gyerekek fegyelmezése kiment a divatból, aminek aztán az lett a következménye, hogy felnőtt egy nárcisztikus, énközpontú nemzedék.

Kapcsolódó cikkünk: A liberális nevelés megbukott!

Mások inkább azt hangoztatják, hogy a mai szülők a széltől is óvják csemetéiket, lehetőség szerint minden problémát, gondot megoldanak helyettük: megírják a leckét, az első veszekedésnél berohannak a suliba és kiosztják a tanárokat. Amikor pedig felnőnek a gyerekeik, állást keresnek nekik, és full extrás szolgáltatást nyújtanak a mama hotelben.

Kapcsolódó cikkünk: Miért baj az, ha túlféltem a gyerekemet?

Szokjon hozzá a szabályokhoz!

Aki ismeri egy kicsit a történelmet és az irodalmat, az tudja, hogy a „mai fiatalok” szidalmazása egyidős az emberiséggel. Nincs ebben semmi új: az idősebb generáció értetlenül szemléli a fiatalokat.
Másrészt felmerül a kérdés: mihez hasonlítjuk a mai fiatalokat? A saját generációnkhoz? Ahhoz a korosztályhoz, akit még veréssel, szigorú büntetésekkel, manipulációval neveltek? Tényleg azt kívánjuk a gyerekeinknek, hogy ugyanolyan keményen kényszerítsék rájuk a felnőttek az akaratukat, ahogy azt velünk tették annak idején?
Sokan vannak, akik erre azt mondják: persze, ez a világ rendje. Tanulja meg az a „büdös kölyök”, hogy a világ kemény, szokjon hozzá a fegyelemhez, az akarata feladásához már gyerekkorában, később legalább nem éri csalódás. Aztán úgy folytatják, hogy „engem is vertek, mégis ember lett belőlem”. Arra persze már nem emlékeznek, hogy milyen dühöt, szomorúságot éreztek gyerekként, amikor így bántak velük, és arról is nagyon keveset tudnak, hogy miféle sérülések keletkeztek a lelkükben, mert a kapcsolati nehézségeiket nem hozzák összefüggésbe a gyerekkori történeteikkel.

Állítsunk korlátokat?

Ha innen nézzük, joggal merül fel a kérdés: azt értjük engedékenység alatt, hogy emberségesebben bánunk a gyerekünkkel, hagyjuk, hogy beleszóljon abba, mi vele történik, tudomást veszünk az ízléséről, ahelyett, hogy a saját akaratunkat kényszerítjük rá?
Azt jelenti az elkényeztetés, hogy hajlandóak vagyunk akkor etetni, amikor éhes, és nem tömjük bele a spenótot azután, hogy egyszer már kihányta? Azt jelenti az elkényeztetés, hogy hagyjuk időnként bohóckodni, hangoskodni, és nem küldjük a szobájába, mert zavar minket az életöröme?

Azok a könyvek, cikkek, amelyek a szigorú, korlátozásokkal tarkított gyereknevelést támogatják, elsősorban arra vonatkozóan adnak tanácsot, hogyan lehet engedelmességre bírni a gyereket, és az ajánlott stratégiáik a fenyegetéstől az alkudozáson, manipuláción át a szigorú büntetésig terjednek. A módszer lényege: a szülő irányít, és a gyerek kötelessége, hogy engedelmeskedjen. Punktum! Tulajdonképpen a hatalommal való visszaélés kézikönyvei ezek a munkák, és arról szólnak, hogyan okozzunk fájdalmat annak a gyereknek, aki nem azt csinálja, amit mondunk neki.

A népszerű cikkek és könyvek nem szoktak azokra a kutatásokra hivatkozni, amelyek arról szólnak, hogy a büntető és kényszerítő módszerekkel nevelt gyerekek az átlagosnál agresszívebbek, aminek eredményeként a kortársaik nem szívesen barátkoznak velük. Az agresszió mellé fokozott szorongás is társul, ugyanakkor ezek a gyerekek kevésbé segítőkészek és jószívűek.

Az elkényeztetés, elhanyagolás ára

Ugyanakkor fontos arról is beszélni, hogy nagyon sok szülő inkább mindent ráhagy a gyerekére, mert sem ideje, sem energiája nincs vitázni vele. Képtelen következetesen kitartani a megbeszélt szabályok mellett, mert nem akar veszekedni, és nem akarja elveszíteni a gyerek szeretetét. Ez utóbbi sajnos sok esetben az elvált szülők játszmájának a része: „Anya megengedi azt, amire apa nemet mond, tehát anyát szeretem jobban.” Ez aztán oda vezet, hogy egy idő után a gyerek nevetve kijátssza egymás ellen a szülőket, és nagyon nehéz lesz őt a legalapvetőbb együttélési szabályokra is rávenni.

Szülőként érdemes tudatosítani: attól, hogy nemet mondok a gyerek bizonyos kéréseire, még nem leszek rossz anya (apa). A keretek, szabályok fontos részei az életnek, biztonságot adnak gyereknek, szülőnek egyaránt. A keret megnyugtat, és egyáltalán nem azonos a ketreccel. A közösen kidolgozott együttélési szabályok rendszert visznek az életünkbe, mert nem kell minden egyes esetben amiatt veszekedni, hogy mikor menjünk fürdeni, aludni.

Azok a gyerekek, akikre mindent ráhagynak, elbizonytalanodnak, magukra maradnak. A magukra utalt gyerekek nem képesek eligazodni a világ dolgaiban, nem tanulnak meg várni, késleltetni, kérni. Egyáltalán nem tudják kontrollálni a viselkedésüket, mert senki nem tanította meg őket erre, és erősen frusztrálódnak azokban a helyzetekben, ahol bárki korlátozni szeretné őket (óvoda, iskola). A korlátok, szabályok hiánya pedig hosszú távon a hatalom, a tekintélyszemélyek elfogadását nehezíti.

Kapcsolódó cikkünk: Mire van szüksége valójában egy 0-6 éves gyereknek?

Az együttműködő nevelés

Ezek után felmerül a kérdés: mégis hogyan neveljem a gyerekemet? A jó hír az, hogy nem kell választani a büntető, hatalomközpontú nevelés és az engedékeny, a gyerekre mindent ráhagyó, gyakran az elhanyagolásba hajló nevelés között.

Egyes szakemberek inkább az együttműködő nevelést ajánlják. Ennek az alapja a kisgyerek feltétel nélküli elfogadása, ami azt jelenti, hogy önmagáért szeretjük, és nem azért, amit tesz. Egészen kicsi korától kezdve rendszeresen biztosítunk neki lehetőséget arra, hogy döntsön az őt érintő kérdésekben.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ha mínusz tíz fokban a pörgős szoknyájához szandált akar felvenni, ezt engedélyezzük neki. Ilyenkor kerülhet sor arra, hogy a gyereknek elmagyarázzuk a választásának következményeit, esetleg megpróbáljuk megvalósítani a vágyait úgy, hogy amíg eljutunk az óvodáig, addig csizmában jön, de odabentre felhúzhatja a szandált. Ha így teszünk, akkor figyelembe vettük az igényeit, és egyben útmutatást is adtunk neki.

Az együttműködő nevelés a helytelen magatartást nem büntetendő, megtorlandó dolognak látja, hanem lehetőségnek arra, hogy valamit megtanítson a gyereknek. Például ha két testvér között kitör a veszekedés, akkor nem sokat segítünk rajtuk azzal, ha igazságot teszünk köztük, és az egyiket megbüntetjük. Ez remek alkalom arra, hogy megtanítsuk őket konfliktust kezelni, és segíthetjük őket abban, hogy ki tudják fejezni az érzéseiket, szükségleteiket. Támogathatjuk a kicsiket abban is, hogy együtt találják meg a konfliktusukra a megoldást. Hogy ez bonyolult, nehéz és időigényes? Igen, valóban az, és a hétköznapi rohanásban ember legyen a talpán, aki erre képes figyelni. Cserébe viszont konfliktuskezelést, önbecsülést „tanítunk” a gyerekeinknek. Olyan hasznos képességeket, amelyek segítségével majd sikeresen boldogulnak a munkahelyi és párkapcsolataikban.

Fotó: Pezibear / pixabay