Magam is nagy felhasználó vagyok, nem tagadom, érdeklődve figyelem ismerőseim napi bejegyzéseit, az új recepteket, vicces vagy megható sztorikat, tanulságos történeteket, a gyermekneveléssel kapcsolatos cikkeket, mostanában pedig főleg a portfóliós bejegyzéseket :)
Eljött az év vége, és sokan büszkén posztolták gyermekeik kitűnő bizonyítványát, az elismerő okleveleket és én mindenkinek szívből gratuláltam is, hiszen méltán lehetnek büszkék gyermekeikre.
Aztán eszembe jutottak a saját gyermekeim…
No igen, az ő bizonyítványuk hagy némi kívánnivalót maga után, ha azt mondom, hogy erős átlag, akkor némi szülői túlzással teszem ezt.
Nagyobbik gyermekem igazi kis színész, bármikor kiáll a nagyközönség elé, termetéből adódóan viszont én inkább a vízi sportok felé próbáltam terelni. Először persze, mint minden fiú, a fociban élte ki a sport iránti szenvedélyét, de be kellett látnia, hogy hatalmas mackótermetével (kicsit nagydarab, nem kövér :) ) nem fog óriási sprintet levágni a pályán, maximum elállja a kaput. Álmaim jövőjében már egy új Storcz Botondot láttam benne, amikor kajakozni kezdett. De be kellett látni, nincs hozzá kitartása.
Próbálkoztunk még a vízilabdával is, de már túl későn, nagy volt a lemaradása, pedig láttak benne kurázsit, így a jövő Benedek Tiborja is csak egy kósza gondolat maradt.
Az eddigi sikeres szárnypróbálgatása (vagy inkább az enyém?), a szaxofon, amit 4 éve kezdett. Naná, hogy azért szerettem volna, mert anno imádtam Bery Aryt, ahogy szaxofonozott a Szerelem első vérigben. Még jó, hogy a gyerek is szeret. Egy kis rap, mert persze van saját zenekara is, legalább 3 számmal.
A kisebbik gyermekem? Na igen, ő meg "kódos" BTMN (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő), pedig csak a szorongás miatt vittem a szakszolgálathoz. Erre kiderült, hogy az intelligenciája átlagos, valahol magasabb, de van olyan terület, ahol egész alacsony tartományban. Nesze neked, pedagógus szülő, mindennapi mese, még 10 évesen is, éneklés, hiszen már a pocakomban is gitárszólót hallgatott.
Akkor hogy is van ez? A zene fejleszti a matematikai, logikai képességet, a mese az intelligenciát, stb. Értem. De akkor az én lányomnak miért kínai a matematika? Miért értelmezi nehezen a szövegeket?
Akkor mit rontottam el? Hogyan legyek jó szülő?
Nem tudom, nem találtam fel a spanyolviaszt. De egy valamit biztosan tudok. Akármit is rontottam el, egy területen biztos, hogy kiemelkedő mindkét gyermekem. Az érzelmi intelligencia területén. Azt gondolom, ha valahol, itt biztos a siker. Szerencsés helyzetben vagyok, sokáig otthon lehettem velük, sok-sok közös élményünk van együtt, szerető család, kényeztető, de következetes nagyszülők, kényeztető, de rendkívül engedékeny anyuka. Az én gyermekeim azok, akik elsőként pattannak fel, ha idős ember száll fel a villamosra, segítik fel a buszra a vak fiatalt, cipelik a nehéz csomagot, vagy segítik le a babakocsis anyukát. Sírnak és kacagnak, ha kell, nem szégyellik kimutatni az érzelmeiket. Az iskolában a kiemelkedő közösségi munkájukért részesültek már elismerésben.
És akkor az jutott eszembe, ki a fenét érdekel a bizonyítvány? Persze, hogy engem, de… Az én gyermekeim olyan képességgel rendelkeznek ebben az eldurvult világban, amit óvodás korban még nagyon fontosnak tartunk, de valahogy elvész a későbbiekben: az érzelmi intelligencia és jóság. Nem a közöny, irigység, rosszindulat, ami felé haladunk. Pedig csak rajtunk múlik, hogy melyiket tápláljuk :)
Ez persze több tényező együttes "érdeme", a szülőé, a társadalomé és az igazi PEDAGÓGUSOKÉ, így nagybetűvel, kár, hogy kevesen vannak.
Nem tudom, a gyermekeim sikeresek lesznek-e az életben, csak egyet tudok, de azt biztosan, hogy jó emberekké fognak válni.
Sosem késő, ezt ne feledjük, Dr. Pécsi Rita előadásai is erről szólnak, életünk végéig tanulható, fejleszthető az érzelmi nevelés. Mindenki álljon meg egy pillanatra és temetkezzen a gondolataiba, milyen generációt nevelünk, mert a felelősség a miénk, de a levét is mi fogjuk meginni.
Indexkép: pxhere
.jpg){kind=small}
