Hiszen a szülő nem egy tökéletes gépezet, amelyiknek az a működése, hogy haladéktalanul megadja a gyermek szükségleteit. A szülő-gyermek viszonyában sem a hibátlan teljesítmény, hanem a kapcsolat az igazi érték.

A jó anya tényleg az, akinek saját érdekeinél fontosabb a gyermeke szükséglete? Aki feláldozza a gyermek kedvéért a saját álmait, életcélját, kényelmét, szükségleteit, még az alvását is? Aki az első hangra ugrik, kipattan a kádból, otthagyja a reggeli kávéját, abbahagyja a tanulmányait, leépíti a barátságait, és huszonnégy órában rendelkezésre áll? Aki lelkesen ott van minden szülésfelkészítőn, aki viszi a gyermeket babaangolra, babaringatóra, babaúszásra, babajógára, akinél van házilag készített matatófal, meg futóbabakocsi? Az a jó anya, aki, ha teljesen kifáradt, még felveszi az étlapra a baba-mama kapcsolatanalízist is, és családfát is állít a májusfa mellé?

Valóban igaz az, hogy a jó anya felismeri, majd megtanulja megkülönböztetni az éhes, az álmos, a „csíp a popsim”, az „ölelj meg”, meg az „unatkozom” -ot jelző sírásokat, és arra minden alkalommal azonnal és adekvátan válaszol? Vagy elég, ha odamegy a síró babához, és végig próbálja rajta a repertoárját, ha éppen nem jön rá, hogy mi bántja? Vagy ha egyáltalán nem is tudja megkülönböztetni a sírásformákat, csak a napirendből következet arra, hogy az evésnek, vagy az alvásnak van itt az ideje? Ő még jó anya?

Ha mindenki huszonévesen átadja az álmait a gyermekének, akkor senki álma nem teljesedik be?

Az „elég jó anya” fogalmát Donald Woods Winnicott (gyermekorvos, pszichológus) alkotta meg Kisgyermek, család, külvilág c. művében. Az „elég jó anya” kifejezésre később Bruno Bettelheim is hivatkozott Az elég jó szülő c. könyvében, Magyarországon pedig Vekerdy Tamás írt róla Belső szabadság c. munkájában.

Winnicott szerint a megfelelő anya az újszülött baba szükségleteit a maga érdekei fölé helyezi, tehát fölkel mellé álmából, és előbb gondoskodik a baba igényeiről, mint a sajátjairól. Az anya érzékeny és empatikus a baba felé, biztosítja a jólétet, (és a jól létet), érzelmi állandóságot nyújt – és teszi mindezt úgy, hogy közben hibázik is. A megfelelő anya később már megengedi a gyermek számára, hogy időnként csalódottság-ot élhessen meg, hogy vágya és annak kielégülése között elteljen egy kis idő.

Az elég jó anya egyfajta fokozatos távolodást enged meg saját maga és a baba között, csökkenti a teljes alkalmazkodást, biztonságot nyújt, de táguló szabadságot is. Hogy miért van erre szükség? Mert a világ, amire fel kell készíteni a babát, ilyen. Ez a külső valóság, ebben kell majd a kicsinek helyt állnia. A világ nem nyújt minden szükségletre azonnali megoldást – az élet sava-borsa, hogy megküzdünk a megoldásokért. Ezt a küzdési készséget kell megtanítani a gyermekünknek, azzal, hogy nem oldunk meg mindent helyette, hogy nem telepedünk rá, hagyjuk várni, küzdeni, próbálkozni. Mert erre a tudásra is szüksége lesz. Amit már meg tud oldani egyedül, azt nem oldjuk meg nélküle. Nem okoz katasztrófát a működésben az sem, ha néha odakozmált ételt eszik a gyerek, vagy késik a fürdetés.

Winnicott szerint nem az a lényeg, hogy kapcsolatainkban elkövetünk-e hibákat – mert elkövetünk -, hanem hogy a hibákra hogyan reagálunk, a kapcsolatok részének tekintjük-e, vagy valamiféle megméretésnek tesszük ki a másikat, csökkentjük az önbizalmát. Ez hosszú távon csakis károkat okozhat.

Az anyák néha kegyetlenek egymás megítélésében. Az újdonsült szülő azonban nem csak az anyatársaknak próbál megfelelni, hanem a férjnek, anyósnak, a gyermeknek, és a saját mércéjének is. Sokszor a minden áron való tökéletességre törekvés mögött a szülő önértékelési zavara áll. Sok szülő a karrierépítésből egyenesen az anyaságba csöppen, a csapatépítésből egyenesen a családépítésbe, ez nagyon megterhelő váltás. Ám ez a projekt természeténél fogva nem működik hibátlanul.

A baba ezekre a hibákra, tökéletlen magatartásokra elfogadóan válaszol, „veled beéri”. Elég, ha az éhségét csillapítod, a szomját oltod, ha szomorú, megvigasztalod, ha beteg, meggyógyítod, időt és figyelmet szánsz rá. Ha ezeket biztosítod, és néha befejezed a kávészünetedet, meg a beszélgetést a barátnőddel, a világ működését közvetíted a kicsi számára. A baba számára tulajdonképpen a feszült légkör az egyetlen valós veszélyforrás.

A baba nő, igényei változnak, azokhoz mindig alkalmazkodni kell, és ebben mindig lesz fáziskésés. Ez a fáziskésés, ez a tökéletlenség, ez a hiba: a szülő embersége. 

Nyitókép: depositphotos