Velem együtt több tízezren élnek szingliként, elváltként, vagy egy újabb divatos kifejezéssel élve a „se veled, se nélküled” kapcsolatra, mingliként.
Egy bizonyos kor után már megérlelődik a gondolat minden nőben, hogy szeretne-e egyáltalán gyermeket.
Főként a harmincas évek utolsó szakaszát taposó, negyven előtti nőket önti el a nyugtalanság, melyet az őket bíráló negyvenes-ötvenes „srácok” egyszerűen csak kapuzárási pániknak hívnak.
Környezetemből kiindulva, ekkor mennek tönkre több éves – akár tizenéves – kapcsolatok is, mert a férfiak többsége sajnos úgy gondolja, hogy mégsem hiányzik – mondják: egyelőre – a gyermek az életükből.
A „falhoz állítás” tehát nagyon ritkán vezet eredményre, ha az ember lánya – megjegyzem: okkal és joggal – szeretne anyává válni.

Mivel történetünk nője pár nélkül marad, el kell gondolkodnia azon, hogy sürgősen új kapcsolatot keres (aminek ugye erősen kérdéses a kimenetele), vagy vállalja, hogy egyedül, saját erejére (jobb esetben családi segítség mellett) támaszkodva, gyermeket vállal.

Több kérdés merül fel ilyenkor bennünk: el tudom-e tartani a gyereket egyedül; lesz-e segítségem, ha kell; lesz-e munkahelyem még a GYES, GYED lejárta után?
Látszik, hogy főként az anyagi természetű kérdések dominálnak, tehet ezek mindenképpen az egyedülálló szülőkép ellen szólnak.

Ezek után mellette mi szólhat? Az életkor mindenképpen.
Ami – nekem például – számít ezen kívül az, hogy az ember lánya, hogyha nem is talál olyan párt magának, amilyen a klasszikus történetben utolsó pillanatban, mintegy a helyzetet megmentve, kardját kivonva, megjelenik, hát nem tehet mást, mint csak magára számítva, szül.
Tenni kell ezt azért, hogy kiélhessük anyai ösztöneinket, hogy értelmet kapjon a létezésünk, hogy legyen valaki, aki feltétel nélkül szeret minket és utolsó óránkban fogja a kezünket.

Ha nem megyünk fejjel a falnak, hanem hagyjuk, hogy a félelmeink eluralkodjanak rajtunk, akkor nem is fogjuk megtudni, hogy megy-e egyedül, hogy miként alakult volna az életünk, ha gyermeket vállalunk.

A nagy öregek bölcs igazságát talán okos dolog meghallgatni és megrágni, ez talán segít a döntésben:
„Ahova Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá!”

Már csak fohászkodni kell megtanulnunk...